Beszélgetés Goda Gábor rendező-koreográfussal
„Szerettem a nagyszüleim hatalmas, telekacat fiókjait kipakolni, megcsodálni, majd rendben visszapakolni. Mindig is érdekelt: mi tartozik össze, és mi nem? Meg akartam érteni, hogy milyen formák, színek, funkciók és tartalmak illenek vagy nem illenek össze, és csoportosíthatók újabb, közös halmazzá. Mindig is csináltam káoszt, és csináltam rendet is” – mondja Goda Gábor rendező, koreográfus, oktató, az Artus Kortárs Művészeti Stúdió alapítója és művészeti vezetője. Munkája, célja a hídépítés: önmagunkkal, a többi emberrel és a teremtett világgal való éber és áramló kapcsolat megteremtése.
– Nem szűkíteném pusztán a „színházra” az emberek közötti hídépítést. Inkább olyan kreatív létforma, melyben kérdéseket teszünk fel, jelenségeket vizsgálunk, értelmezünk, majd a tartalmaknak formát adunk, és rendszerezzük őket. A művészi munkát nem pusztán a kifejezés, hanem sokkal inkább a megismerés egyik eszközének tartom. Nem arról van szó, hogy én – mint rendező – a nézőkre akarom zúdítani a gondolataimat, hanem hogy a lehetőségeimhez mérten szeretném megérteni, átérezni a teremtett világot. A színház, vagyis a művészi munka kreatív folyamat, eszköz, ami arra tanít, hogy a világ kerek és egységes, és teremtése nem múlt, hanem folyamatos jelen.
– Miben tér el az Artus munkája a hagyományos színházakétól?
– Előadásainkban különféle kulturális hagyományokra építve minden esetben saját alkotás születik, mely személyes tapasztalatainkból, gondolatainkból, látomásainkból fakad. Nem – egy már meglévő – irodalmi alkotást adaptálunk színpadra, hanem saját előadásokat hozunk létre. A darabjaink kerete, formája is eltér a ma „megszokott” színházi előadásokétól: a néző nem passzív, statikus helyzetben lévő befogadó, hanem figyelmes, érzékeny jelenlétű közreműködő. A tér nem válik ketté színpadra és nézőtérre, mindannyian egy közös helyen játszunk. A tér a tudatnak, a tér észlelése pedig a tudatosságnak az analógiája. Ezért olyan térkörnyezetet próbálok létrehozni, ahol az eseményekre nemcsak kívülről lát rá a néző, hanem résztvevő, alakító is. Az Ulysses nappalijában például egy tágas gyárcsarnokban (ahol az Artus társulat működik – a szerk.) ülőgarnitúrákkal, asztalokkal, állólámpákkal otthonos teret hoztunk létre a közönségnek; mellettük, közöttük pedig kis színpadokon zajlik az előadás. Így a közvetlen közelükben vagyunk, sőt olykor meg is érintjük őket.
– Hogyan reagálnak a nézők a színházban megtapasztalt „közelségre”?
— Figyelmessé, érzékennyé, elgondolkodóvá válnak. Az előadás után sokáig a helyükön maradva beszélgetnek, mintha vendégségben vagy otthon lennének. A legtöbb visszajelzésből az derül ki, hogy nagyon szeretik, jólesik nekik a közelség, a finomság. De én inkább azt mondom, hogy elsősorban magát az előadást szeretik; talán azért, mert egyszerre lehetnek szemlélői és résztvevői a darabnak. Ez azon kivételes pillanata a néző életének, amikor egyszerre lehet „kint és bent”, rálát és megél egyazon pillanatban. Egy ilyen dimenzióváltás olyan emelkedett szellemi állapotot eredményezhet, amely által az a meggyőződésünk, hogy végre a valóságot láthatjuk: pár pillanat erejéig a konfliktusokkal, problémákkal teli világ mögé tudjunk látni… Ez a lényege a munkánknak: olyan szituációt teremteni, amelyben az emberek azt élhetik meg, hogy hazaérkeztek. Az Ulysses nappalija előadásunk is a hazaérkezésről szól, mely valami olyasmit jelent, amikor azt mondja valaki: megtértem.
– Nevezhetjük mindezt „lélektani színháznak”?
– Semmilyen kategóriát, műfajt nem érzek magaménak. Ugyanakkor a pszichológia, az érzelmek szövevényes világa is régóta foglalkoztat, sokat olvastam, tanultam erről. Feleségem pszichológus, így a szó szoros értelmében otthonosan érzem magam ebben a témában. De a lélek számomra nem az érzelmek világát jelenti, hanem az emberben lakó, az embert meghatározó örökkévalót. De visszatérve a kérdésre, semmilyen már létező műfaji kategória nem fedi azt, amit csinálunk, hiszen folyamatosan kérdezünk, keresünk és változunk az alkotásaink során. Az bizonyos, hogy előadásaink dramaturgiája nem lélektani folyamatok ok-okozati összefüggéseinek sorozatára épül, hanem analógiákra, ellentmondásokra, mítoszokra, a kollektív tudattalanra, archetipikus alakokra, szürreális képekre, abszurd helyzetekre és asszociációkra, melyeket – ahogy én nevezem – az „intuitív tudatosság” rendez egységbe. Ez azt jelenti, hogy a szakmai szabályok és a józan logika ugyan segítik a munkát, de nem döntőek. Ehhez sok berögződést, elvárást, szorongást el kell engedni. Addig szerveződik, alakul az előadás, míg azt nem érzem, hogy minden a helyén van. Amikor minden úgy van, ahogyan lennie kell.
– A kísérletező, folyamatosan alakuló előadások készítésében mi a rendező, a koreográfus szerepe?
– Egy színházi embertől lehet, hogy furcsán hangzik, de nem szeretek szerepekben gondolkodni, és nem is érzem, hogy a rendező vagy koreográfus mint szerepkör lefedné azt, amit valójában csinálok. Csak azt tudom elmondani, hogy mi az én dolgom: rendezőként, szellemi vezetőként az a szerepem, hogy saját élményeimet átforgassam az előadásba, illetve hogy a társulat alkotóit ellássam szellemi munícióval, kreatív állapotba hozzam őket, végül pedig az összejött ötleteket, képeket, jeleneteket, zenéket egységgé formáljam. Ez kell ahhoz, hogy működjön a hídépítés. Ez szakmailag azért nehéz feladat, mert a munkafolyamat során nagyon sok jó gondolat, ötlet születik, de ha valamelyik nem tud illeszkedni az előadás idő-tér-dramaturgia tengelyére, akkor azt félre kell tenni. Ehhez szigorúnak kell lennem önmagammal, szakmai felkészültségemre és intuícióimra kell hallgatnom. Egész életemben – gyerekkoromban is – egyfolytában rendet raktam. Mindig csináltam káoszt, és csináltam rendet is. Szerettem a nagyszüleim hatalmas telekacat fiókjait kipakolni, megcsodálni, majd rendben visszapakolni. Mindig is érdekelt: mi tartozik össze, és mi nem? Meg akartam érteni, hogy milyen formák, színek, funkciók és tartalmak illenek vagy nem illenek össze, és milyen újabb közös halmazokká csoportosíthatók. Úgy gondolom, hogy a világ fraktálrendszere működik: a legkisebb egységben ugyanúgy megtalálható a rend, mint a világ egészében. Azaz egy-egy színházi jelenetben benne kell legyen az egész előadás tartalma, és a legkisebb részt is ugyanaz az elv működteti, mint az egész darabot.
– Mitikus, archaikus képekből, témákból építkeznek a darabok…
– Archetipikus fogalmak, mítoszok és a mitikussá vált emberek nem témái, hanem forrásai a darabnak. Olyan források, amelyekre bátran utalhatunk, támaszkodhatunk, hiszen az emberiség hordozza őket mint kulturális emlékeket és a belőlük fakadó tudást. Néhány előadáscímünk: Vakok, Kékszakáll, Apokaliptusz-fa, Retina, Ozirisz tudósítások, Káin kalapja, Ulysses, vagyis Odüsszeusz nappalija, Einstein álmok, Bábel. Ezek a szavak, nevek nem szorulnak magyarázatra, mert mindenki tudja, hogy köze van hozzájuk. Így a néző biztonságban érzi magát. Ez jó alap, hogy elrugaszkodjunk a berögzült színháznézői konvencióktól, és egy csak az arra a napra vonatkozó találkozásjelenség jöhessen létre.
– Mik ezek a konvenciók?
– Szépen felöltözni, egy széken ülve megnézni egy darabot, hazavillamosozni, és jó esetben megbeszélni, „mit akart az alkotó”. Ezek hamis rituálék. Ezért minden előadásunkat úgy indítjuk, hogy a megszokás biztonsága helyett valami mást ajánlunk: a néző színházba indul, de gyárcsarnokba érkezik. A gyárban aztán egy gyönyörű nappaliban találja magát, állólámpákkal, kanapékkal. Megszólítjuk, és egy pohár borral kínáljuk. Így kihúzzuk alóla azt a „konvenciószőnyeget”, amit megszokott; ugyanakkor az előadás alatt szép lassan aláteszünk egy másikat, új nyelvezetet, gondolkodásmódot. A valódi biztonságot az érzékeny figyelem adja.
– Rohanó, anyagelvű világunkban nagy szükség van egy-egy helyre, ahol megnyugodhatunk.
– Ez a hely belül van, annak ellenére, hogy a legtöbben kint, a körülményeikben keresik a problémák okát és a megoldásukat is. Gyakran hallhatjuk, amikor valaki panaszosan azt mondja: „kevés időm van”. Valójában mindenkinek ugyanannyi ideje van: egy nap éppen huszonnégy óra. A kérdés az, hogy ki-ki hogyan osztja be, mire fordítja az idejét. Hogy mire van időm, az kizárólag rajtam múlik, a felelősség az enyém. Legbelül mindannyiunkban ott van a lehetőség a felismerésre, a boldogságra és a megérkezésre.
– Hogyan jöhet létre katarzis?
– A katarzis eredetileg megtisztulást jelent. (Számomra az ébredést is.) Egyfajta megérkezettség-élményt, amikor tudom és megélem, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell. Az ehhez vezető út a hídépítés, ami a találkozáson keresztül valósul meg. Az Artusban úgynevezett jelenségekkel dolgozunk, melyek két komponensből állnak: a megnyilvánulásból és észleléséből. Az előbbi a művész, az utóbbi a néző dolga. A „jelenség” kivételes találkozás, amely csak akkor válik „jelenségerejűvé”, ha a résztvevők intenzitása oly mértékű, hogy az adott esemény belső idejét pillanattá sűríti, majd szétrobbantja. Ilyenkor válik a pillanat örökkévalósággá, ekkor kapcsolódik az individuális, elkülönült ember a másik emberhez, a világhoz, az univerzumhoz. Kis időre megvalósul az örök visszatérés álma. Számomra ez a katarzis, ezért a pillanatért, az ilyen találkozásért érdemes színházat, vagyis művészetet csinálni.
Fotó: Kissimon István
