Kultúra

Bartalis Imre: Magyar tragédiák

Egy délvidéki faluban élő sváb fiú az 1920-as évek végén zsidó lányba szeret bele, s noha mindkettőjüket másnak szánják a szüleik, szerelmük erejében bízva összeházasodnak. A történelem egy évtized múltán a legkegyetlenebbül szól bele a házaspár és két kicsi fia életébe. Minden biztos pontot, fogódzót, sőt hosszú évekre egymást is elvesztik; az egyetlen, ami megmarad, az isteni gondviselésbe vetett bizalmuk. Annak idején egy szent életű öreg plébános segítségével találták meg kettőjük életének közös nevezőjét. Amit tőle tanultak, egész további életükben velük marad, és a legnehezebb időkben is erőforrásukként hat. A pap ugyanis a leghitelesebben képviselte a kereszténység „forradalmian evidens”, mégis ezerszer sárba tiport igazságát: „nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus” (A kolosszeieknek írt levél, 3,11).

Negyedszázada, pontosan 1989-es, első Kalotaszeg-kötetük megjelenése óta kísérem figyelemmel a Veszprémben működő kétszemélyes „erdélyismereti műhely”, a PéterPál Könyvkiadó fáradhatatlan, magát a gazdasági körülmények hatalmának meg nem adó, igényes és hősies munkáját, vállalásait. E huszonöt esztendő alatt a Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla házaspár és egyben szakmai-eszmei szövetséges már harminchat, külsejében pompás, tartalmában ritka értékű Erdély-albumot fényképezett-szerkesztett. Részben azok számára, akik hozzájuk hasonlóan erdélyi gyökerekkel rendelkeznek, de nem kevésbé azoknak is, akik érzik: természeti és építészettörténeti szépségeihez, hitéleti és irodalmi kincseihez képest keveset tudnak erről az elszakítottságában is hozzánk tartozó, nekünk egyszerű turisztikai célpontnál sokkal többet jelentő vidékről s íróiról.

Elkelt a kalandos sorsú Berény-kép

Hetvenmillió forintért vásárolta meg valaki karácsony előtt Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című fő művét a Virág Judit Galéria aukcióján. Az, hogy valaki ekkora összeget fizet egy festményért Magyarországon, már önmagában hír. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a kép ilyen magas áron kelt el. Hiszen egy kilencven éve elveszett, és kalandos úton világhírűvé vált műről van szó.

A középkori szerzetesség és az építészet kapcsolatáról

Ferenc pápa 2015-öt a megszentelt élet évének nyilvánította. Ebben az esztendőben tehát sokféle módon előkerül majd a keresztény szerzetesség jelene, jövője, és persze a múltja. Ez utóbbi egybefonódik a középkorral, olyannyira, hogy ennek az időszaknak a kultúrája értelmezhetetlen a szerzetesi hagyomány ismerete nélkül. Cságoly Ferenc építész a pasaréti ferencesek Kájoni János Közösségi Házában beszélt a középkor és a szerzetesség kapcsolatáról. Az alábbiakban ennek az előadásnak néhány érdekes meglátására építve adunk ízelítőt a középkori szerzetesi építészetből – a teljesség igénye nélkül.

Lechner Ödön, a magyar szecessziós formanyelv megteremtője

„Legyen úgy, mint régen volt” – énekelték a kilencvenes évek elején a Tolcsvay testvérek, arra szólítva dalukkal, hogy szépség, jóság, tisztesség és őszinte szeretet uralkodjék újra szerte az országban. A Lechner, az alkotó géniusz című kiállításon elsősorban ez jutott eszembe. Mennyi szemet gyönyörködtető szépség és szinte korlátlannak tűnő építészeti fantázia burjánzik az Iparművészeti Múzeum időszaki tárlatán, felidézve a boldog békeidőket… Díszes homlokzatok, gyerekkorom mesekönyveire emlékeztető színes virágok, elképesztően gazdag organikus térkompozíció tárul fel a látogató előtt. Vajh’, milyen nagyszerű lenne minden, talán ha ma is… De hagyjuk a felesleges nosztalgiázást. Nézzük a kiállított tárgyakat.

Magyar írók az első világháborúban

A nagy háború elől a magyar írók sem rejtőzhettek el. Persze nem is akartak. Sokan közülük haditudósítóként, mások harcoló katonaként vállaltak részt benne. De azok sem maradtak csendben, akik otthon voltak: versekben, publicisztikákban igyekeztek hangot adni mindenki békevágyának. A Petőfi Irodalmi Múzeum „Maradni szégyen, veszni borzalom” című kiállítása rájuk emlékezik.

Táncoló sokaságot mindig gyönyörűség nézni: ritmusra lendülő kezek, lábak, kecsesen hajló derekak és önfeledt mosolyok a test és a lélek különleges harmóniájáról árulkodnak. Ken Loach tavalyi őszutón bemutatott, utolsónak szánt filmjében, a Tiltott táncokban is minden lépés stimmel, a stáblista lepergése után mégis úgy érezzük, mintha a film ütemet tévesztett volna.