Kultúra

Gondolattöredékek A Rajna kincséről

Elkezdődött… – nyolc év elteltével ismét kerekedőben a Ring, Richard Wagner tetralógiája az Operaházban. Idén A Rajna kincse, jövőre A walkür… A nibelung gyűrűje színpadra állításával ezúttal M. Tóth Géza animációs rendezőt bízták meg, aki magától értetődően filmes eszközöket használt fel a kényes igényű mítoszfolyam képi újrafogalmazásához. A világdrámát bevezető „előeste”, A Rajna kincse varázslatos történésekkel teli cselekménye márpedig bőven ad megoldanivalót a rendezőnek. Az M. Tóth-féle látványszínház leghangsúlyosabb eleme a darab egészét átfogó, két és fél órányi, két pontból, szemből és hátulról vetített – olykor majdnem 3Ds hatású – filmes „közeg”. E mindig mozgóalakuló „virtuális térben”, emelkedősüllyedő, jelzésszerű díszletek között járnak-kelnek a harsány jelmezekbe öltöztetett szereplők.

Szem nem látta, fül nem hallotta… Pál apostol szavai keresgélnek bennem, az eljövendő országról, melyet Isten azoknak készített, akik szeretik őt. Szem nem látta, fül nem hallotta… Mi van mindazon túl, amit érzékelnünk adatott? Van-e bármi? Érzékeinkbe zárva mindegyre várnánk a bizonyosságot, hogy a sötétben is lássunk, a csöndben is halljunk: van ott valaki? De csak a tapogatózás marad.

Ferenczi György nem az a nyugis típus: együttesével az ország klubszínpadain túl saját zenéjének határait is rendületlenül újrajárja. Szüntelen útkeresésének legújabb állomása, a tavaly év végén megjelent Rackák menni Amerika című nagylemez csak annak meglepetés, aki épp most kezdi megízlelni az életművet.

A csíksomlyói kegytemplom belső terébe szólít bennünket a harang- és az orgonaszó, hogy bibliai történetek és népszokások megelevenítésével, a misztériumjátékok és a népszínművek erejével és imával kísérjük el utolsó útján Jézust. A tanítót, a csodatévőt, a megvetettet, a leköpöttet, ki szenvedésével és halálával megváltotta e bűnös világot. A két-háromszáz éves, Csíksomlyó környékén fellelt, s a ferences szerzetesek által leírt, Balogh Elemér és Kerényi Imre által egységbe „rostált” nagypénteki misztériumjáték-szövegek archaikus népi imádságokkal, betlehemes rigmusokkal kiegészítve, Nagy Viktor rendezésében tárják elénk, miként őrzi az eleven emlékezet Jézus Krisztus szenvedéstörténetét. S azt, hogy csak a jó és a rossz harcában, az Isten által meghagyott szabad akarat jelenvalóságában élhetjük e földi létet.

Előfordul, hogy a nagypénteki Parsifal történelmi egyházainkon belül olykor méltatlankodás forrása, mondván: a hívek egy része oda megy, ahelyett, hogy a nagypénteki szertartáson-istentiszteleten venne részt. A hiteles vonzás ereje kétségtelen. Nincs más mű a kultúrtörténetben, amely ennyire lényeget érintően, összetetten szólna megváltásunk titkáról. A Parsifal nem egy – a nagyhét és húsvét történéseit elismétlő-ábrázoló-magyarázó – statikus oratórium, nem egyszerűen keresztút vagy jámbor passió…

Kevesen emlékeznek arra – vagy legfeljebb csak A nap szerelmese című világhírű film nyomán, amelyben Kirk Douglas alakította a dúlt lelkű, zseniális festő szerepét –, hogy Vincent van Gogh pályafutását nem művészként, hanem református lelkipásztorként kezdte, nem túl sikeres teológiai tanulmányokat követően. Voltaképpen nagyon szigorú, életét Isten szolgálatára szánó lelkész apja nyomdokaiba kívánt lépni, amikor egy nyomorúságos belgiumi bányavidék, a Borinage papja lett. Itt túlfűtött küldetésvágyában csaknem szó szerint életét adta juhaiért, kevéske földi javát szétosztva köztük mérhetetlen nyomorban élt.

Krisztus keresztútját járjuk – és mégsem az övét. Sorra felvillannak előttünk a stációk címei, aztán lépésről lépésre egy mai német kamasz lány kálváriájának vagyunk a szemtanúi. Itt is egy elkerülhetetlennek tetsző, értelmetlen halál felé vezet az út: virágában pusztítanak el egy életet. Hajdan a sötétség erői – s végtére most is. Maria – egy fundamentalista katolikus közösséghez tartozó család gyermeke – megdöbbentő elhatározásra jut: szótlanul élő, tán autista kisöccse gyógyulásáért felajánlja életét Istennek. Mondjuk kevésbé burkoltan: nem az életét, a halálát kínálja cserébe. Ennyiből már sejthető, hogy valami nagy baj lehet az evangélium örömének nem sok helyet szorító vallási csoport háza táján.

Gondolatok a Liza, a rókatündér című filmről

A deréktól lefelé haltestű, hosszú hajú, sellőszerű lények énekükkel csalogatják a vízbe a gyanútlan halászokat; a szépasszonyok, tündérek táncolnak, fürdenek, zeneszóval repülnek, olykor kocsin vagy lepedőn szállnak a levegőben – és mindeközben elragadják a férfiakat, eltérítve őket úti céljuktól, legyen az a szomszéd lakás vagy akár Finnország. Nos, ezek a női démonok – területtől függően – érkezhetnek róka képében is, megszállva az ember lányát, aki mit sem sejtve kicunecuki-állapotáról érthetetlen események kereszttüzében találja magát. Megesett ez a Japánba vágyódó Lizával is, az 1970-es évek Budapestjén. Ennek jártunk utána.