Parsifallal a húsvétról

Az összegző, mélyen megérintett idős Wagner „ünnepi szent színjátéka” a puszta felidézés és megjelenítés helyett Isten és ember kapcsolatának benső dinamizmusát és felelősségünk kérdését tárja fel – végső sorsunk fordulópontjából, a kereszt tövéből nézve. A Parsifal tán az egyetlen „profán” alkotás, amely méltó lett ahhoz a naphoz. Nem „kiváltja” a nagypénteki szertartást, inkább úgy fogalmaznék: a befogadót hasonló közelségbe viszi Krisztushoz; az evangélium kimeríthetetlen gazdagságával hangolja rá a lelket az igazi ünnepre, az ébredő reményre és az örömre. A legtökéletesebb lelkigyakorlat; s benne a nagypénteki varázs oldja fel az isteni terv – még tükör által homályosnak tűnő – csodálatos paradoxonját.

Mint annyiszor, a nagy látók sorából most is Antoine de Saint-Exupéry sorai jutnak eszembe, melyek oly sok gondolati szállal kapcsolódnak a Parsifalhoz is. Hiszen akik a lényeget érintik, valójában mindig ugyanarról beszélnek. Wagner hallgatása is időt, fáradságot, áldozatot kíván. „Minden magasba törés fájdalmas. Minden vedlés fájdalom. Nem tudom átélni a zenét, ha előbb nem szenvedtem tőle. Mert a zene nem lehet más, mint az én szenvedésem gyümölcse.” Így van, hiszen „a szépség sohasem cél, hanem jutalom”.


Parsifal, a „balga szent”, a „részvét bölcse” a Megváltó társául szegődik. Az isteni akarat beteljesítője lesz, de csak miután megérti az emberi szenvedés okát és célját. Azt, hogy Isten egyeseket a „szigorával ment meg”. A kiválasztott felelősséget vállal a másikért, a rábízottakért; végső soron: „minden ember minden cselekedetéért”. Ehhez azonban végig kell járni az utat, a magáé mellett átérezve embertársai megpróbáltatásait-kínjait is. „Ahhoz, hogy megismerj, elég neked, Uram, ha belém veted a fájdalom horgonyát. Húzol egyet a kötélen, és én felébredek.” Parsifal ébredése, hogy a tapasztalt fájdalmon keresztül érti meg feladatát. („A cédrus a sivatag ellenében születik meg, mert magába szívja azt.”)

A Parsifal alaphangulata az átélésből és megértésből fakadó megrendülés. Aki járt már úgy, hogy minden ok nélkül folyni kezdtek a könnyei, tudja ezt. Ebben az állapotban nincs semmi kétségbeesés, fájdalom, rossz érzés, emlék; nem önmagunkat siratjuk, nem is másokat… A szem akaratunkon kívüli fürdőztetésével mintha az agy azt jelezné, hogy most egy pillanatra átveszi a lélek feladatát, a „ráció” pedig rádöbbent az örömüzenet visszavonhatatlan valóságára. Ezt is Saint-Exupéryvel vallom: „Ha sírok, az azért van, mert még nem vagyok elég tiszta.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..