Közelkép

Egyre inkább úgy tűnik, a víz lép elő korunk egyik legfontosabb nyersanyagává. A víz, amelyből időnként túl sok van, pusztít, máskor éppenséggel a hiánya okozza a szárazságot és a pusztítást. Takács Károly régész- történész, a Hansági Múzeum munkatársa régi korok vízgazdálkodását kutatja. Mielőtt beszélgetésünkben rátérnénk kutatásai ismertetésére, azt kérdezem a szakembertől: hogyan látja, a mai ember miként bánik a természeti környezettel a teremtett világgal, azon belül a vízzel?

– Az európai civilizáció újkori szakasza inkább a természettel való küzdelemről, s nem a vele való együttműködésről szól. A természet mint valami sötét őserdő tűnik fel, az ember megküzd vele, uralma alá kívánja hajtani, szeretné legyőzni… Szélsőséges formájában a kommunizmus idején jelent meg ez a szemlélet, de gyökerei messzebbre nyúlnak vissza. A modern ember úgy gondolkodik, mintha mi nem a természet, a teremtett világ részét alkotnánk. Ez vezetett oda, ahol most tartunk.

Katonák és természetvédők a Turjánvidék kincseiért

A június derekán ránk szakadt hőség legmelegebb délutánja volt. Mindenre elszánt újságírók és még elszántabb természetvédelmi szakemberek, illetve vezető beosztású katonák találkoztak a Magyar Honvédség táborfalvi kiképzőbázisán. A sajtós kollégákkal nem szokványos út előtt álltunk. S a „kirándulás” különlegességét nem csupán a harmincöt fokos melegnek köszönhettük.

A kiskunsági Turjánvidéken jártunk, közelebbről is a táborfalvi lő- és gyakorlótéren, Budapesttől alig hatvan kilométerre, mégis egy rejtett, elzárt világban. Olyan helyen, ahová csak engedéllyel lehet belépni, és engedéllyel sem akárkinek. A katonai bázist 1876-ban alakították ki. A terület azóta – vagyis több mint százharminc éve – folyamatosan honvédségi célokat szolgál. A várpalotai lőtér után a táborfalvi az ország második legnagyobbika. Laikusként azt gondolhatnánk: egy régóta katonai célokra használt terület gránátokkal lyuggatott, szétbombázott, háborús filmek színterére emlékeztető vidék, amerre a katonákon kívül a madár sem jár. Ez azonban nem igaz.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke jólétről és jóllétről, betegségről és irgalomról – Kozma Imre élete különösen gazdag volt fordulatos eseményekben, kivételesen nehéz, sőt néha történelmi jelentőségű próbatételekben. Izgalmas kalandként élt meg mindent mondja , és csak ritkán ijedt meg úgy igazán.

Beszélgetés Csete György építészmérnökkel

„A szobába lépve rányitja az ember a hengerded tetejű utazóládára az ajtót, melynek belsejébe bele van írva a nevem: Csete György. Szép, műszaki betűkkel. Ebben a nagy faládában volt a holmim, mely Mártélyon még mindig megvan, pont a rajzasztalom lábánál” – meséli a Kossuth- díjas építészmérnök. A hetvenöt éves művész- mérnökkel arról beszélgettünk, mi maradandó és mi mulandó az életünkben, mit jelent az általa bevezetett élő építészet fogalma, és milyen anyagok és formák kellenek ahhoz, hogy harmonikusabb lehessen együttélésünk az épített környezetünkkel.

– Mit tart lényegesnek az építészetben?

– Fontos, hogy az anyag maradandó legyen. De tény, hogy minél keményebb, annál nagyobb feladat a megmunkálása. A követ csiszolni, milliméter pontossággal méretezni kell, hogy az egyes darabok szépen illeszkedjenek, és ha az ember végighúzza a kezét a felületen, ne sértse meg. A vasbeton például maradandóbb, de mint minden anyag, egyszer az is semmivé lesz: a benne lévő vasszálak megrozsdásodnak, ami a vas felületét és belsejét egyaránt tönkreteszi.

Az Olvasó írja

Az Új Ember 2013. június 23-i lapszámában A gátak nem nőnek az égig címmel megjelent íráshoz szeretnék hozzászólni.

Vízmérnökök szerint a nagymarosi gát ellen fontos érv, hogy ha a keresztgátat megépítenék, akkor az azt megelőző szakaszon megemelkedne a víz szintje. A nagyobb vízmagasság nagyobb víznyomást gyakorol a meder fenekére, s a nagyobb nyomás nagyobb erővel sajtolja a mélybe a folyó vizét. A gát előtt a folyó sebessége lelassul, s ez együtt jár azzal is, hogy öntisztulása csökken.

Az Olvasó írja

Jó hangulatú osztálytalálkozónk volt Esztergomban. A József Attila Általános Iskola 1973-ban végzett tanulói tartották negyvenedik évfordulójukat Németh Mária, Mara néni, a 8. b osztályfőnökének nagy meglepetésére.

Chile közel van. Itt, a nappalinkban. A televízió, a világháló segítségével úgy követhettük nyomon a mélyben rekedt bányászok föld alatti viszontagságait, majd sikeres szabadulását, mintha magunk is a helyszínen lennénk. Míg e sorokat írom, fél szemmel a mentési munkálatok élő közvetítését figyelem az egyik hírportálon. Bár sokan – nem alaptalanul – aggódva tekintünk a digitális technológia, az életünk minden területére beszivárgó információáradat már-már korlátozhatatlan előretörésére, most itt a nagyszerű lehetőség észrevennünk a fejlődésben rejlő pozitívumokat. Merthogy e katasztrófa révén olyan üzenetek kerülhettek be a nemzetközi média vérkeringésébe és ezáltal emberek százmillióinak gondolataiba, amelyek értéket hordoznak.

Az orvostudománytól a bionikáig címmel tartott konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) és a Semmelweis Egyetem (SE) június 13. és 15. között Budapesten. Európa jelentős egyetemeiről érkeztek PhDhallgatók és professzorok, több mint százan, hogy bemutassák tudományos eredményeiket. Roska Tamás akadémikust, a Pázmány-egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karának (ITK) tanárát, a konferencia egyik szekcióvezetőjét arról kérdeztük, mi is ez az egészen új tudományág, a bionika, s vajon világviszonylatban hol tart a magyar bionikai képzés.