Mélységből kiáltók

Jönnek a hírek, jönnek egyenként felfelé a túlélők, s közben óhatatlanul eszembe jutnak az augusztusban készült első óvóhelyi képek a remény embereiről. Túlélők: nem véletlenül hangsúlyozom e tényt a világhírű harminchármak esetében. Ahogy nem volt tervbe véve a bányaomlás, úgy az sem magától értődő, hogy mindannyian életben maradtak: hogy jelt tudtak adni magukról, s épségben fel lehet őket hozni. Érezték ezt ők is, hiszen már az első napokban térdre borultak, imádkoztak, hálát adtak a gondviselésnek az életükért. Aztán sorra jöttek a házastársaknak szóló szerelmes üzenetek, a hozzátartozóknak küldött biztatások. Együtt dobogott a rokonok, a barátok, Chile teljes lakossága és a világ számos pontján sok millió ember szíve a mélyben várakozókéval – és ez az állítás talán fordítva is igaz lehet. Valami összekötött bennünket.

Chilében „karácsony” van. Már most, október közepén. Az első nyilatkozatokban ugyanis a megtestesülés ünnepére ígérték a bányászok felhozatalát, s most, két hónappal a tervezettnél korábban tényleg mindent átjár a szeretet a dél-amerikai országban. Az elsőként felhozott férfi nővére így nyilatkozik: „A bányászok védőszentjéhez fohászkodtunk, hogy minden rendben legyen a két lent rekedt fivéremmel. Olyan ez most, mintha újjászületnének.” Egy hatgyermekes édesapa, akinek naplót írtak a gyermekei, amíg távol, a föld alatt volt, a felszínre érkezve letérdel, majd magasba emeli a Bibliáját. És ez volt a sisakjára írva: Élet. Egy másik megmentett könnyezve énekelni kezd örömében. A túlélők egyenpólójának elején a „Köszönöm, Uram!” felirat olvasható, a vállukon Jézus nevével üzennek a világnak. Akik már átestek az orvosi vizsgálaton, gitárt ragadnak, s fáradtan, de lelkesen, tapsolva dalolják: „És a hegyek megindulnak, megindulnak…” Érkeznek persze esendőségről szóló hírek is a bánya környékéről, így azonban még hitelesebb az alapüzenet. Ők is emberek, nem mind szent életűek, ám képesek az átlagemberektől eltérően látni a világot, mert másként akarják látni, mint azok, akik csak a megfoghatóban hisznek.
Chile örömhíre – hála a részletes, mégis diszkrétnek mondható helyszíni tudósításnak – közel jött mindannyiunkhoz. Hiszem: az volt az élő közvetítés célja, hogy az ország megossza a bányászok megmenekülése miatt érzett örömét az egész világgal. Család, szeretet, összetartozás, remény, hit, boldogság. Íme, micsoda kincsek rejteznek a mélyben, amelyek, ha nem is mindig könnyen, de – ha támogatjuk egymást – felszínre hozhatók!

Az örömhír közel jött hozzánk. Hogy nem távolodunk-e el tőle, már nem a harminchárom hősön, nem a bányamentőkön, nem is a médián múlik. Rajtunk a sor.