Kőből, fából, sárból

 

Mi az, ami maradandó?

– Mindenben csak a gondolat, az eszme a maradandó. A látható valóság mulandó. Az emberi test is bomlandó, hiszen szerves anyagból épül fel: csontból, húsból, vérből.

Az épületek túlélik az embert…

– A házak anyaga kő és malter, ezért az épületek valóban tovább maradnak fenn, mint az ember. Eszembe jut jó barátom, Pongrátz Gergely, akinek néhány melléképületét én terveztem Kiskunmajsa határában. A marispusztai ház, amelynek rajzait szintén az ő kérésére készítettem el, ma Magyarország egyetlen ’56-os múzeuma. Pongrátz Gergely élete sem volt örök itt a földön, de amit és ahogyan tett, az maradandó.

Létezik időtálló anyag?

– A tűzben kiégetett színes kerámia is tovább tart, mint az emberi test. Asumérok már a Krisztus előtti időkben is gyönyörű épületeket készítettek kerámiából. Az ő emléküket őrzik hazánkban a tiszai vagy a körösi kultúra maradványai.

Az építészetben annak a tájnak a lehetőségeit, forrásait kell felhasználnia az embernek, ahol éppen él?

– Az organikus építészet egyik képviselője és megálmodója vagyok. A másik Makovecz Imre építésztársam, későbbi jó barátom volt. Találgattuk, hogyan fejezhetnénk ki legpontosabban, hogy mi is az, amit művelünk. Így jutottunk el végül az „élő építészet” kifejezéshez. Ez azt jelenti, hogy élő tárgyakat használunk az épületekhez, amelyeknek anyaga és formája az élő környezethez hasonlít, ahhoz illeszkedik. Élőnek nevezzük azt az építészetet is, amely a természet helyben lévő anyagait használja, például kőből, fából, sárból és nádból készít házat. Ha sárból épül egy tanya, az épülethez a földet, az agyagot az építkezés helyéről kell venni, és kötőanyagként az ottani szalmával kell összekeverni. Ahogyan a vályogtégla tartását a belekevert szalma adja, úgy a vasbetonban a vashuzal biztosítja az anyag erejét.

Ilyen épületben lakik Ön is?

– Az otthonunk, ahol feleségemmel, Lengyel Csete Ildikó textilművésszel élünk, „halott épület”. Égetett téglából készültek a falak, amelyeket aztán bevakoltak, majd fehér, illetve sárga színűre meszeltek. A sárgát Ildi választotta, mert jobban tetszett neki, mint a fehér. Ha egy kalapáccsal ráütnénk a meszelt falfelületre, egy centiméter vastag vakolat hullana a földre, és rögtön kiderülne, hogy a ház kisméretű téglából épült.


 

Nem az emberi kéz munkája teszi élővé a falat, az anyagot?

– Ezt is mondhatjuk. De igazán élővé akkor válna az anyag, ha úgy készülne, ahogyan egykor a cigányok bántak vele, akik a saját kezükkel formálták meg a vályogtéglát. Később aztán a szabályosság és a pontosság érdekében fából készült kalodákba öntötték a vályogot. Ettől a téglák egyforma méretűek lettek, ugyanakkor veszítettek abból az értékükből, amit az ember kétkezi munkája jelentett. Minél merevebb, szabályosabb valami, annál inkább csökken a hitelessége, annál kevésbé emberi léptékű. A nagyváros épületei sajnos többnyire halottak. Az javít valamit a helyzeten, hogy a házakban emberek laknak, akik képesek szeretni. A szeretet pedig már a bejáratnál érezhető, hiszen a férfi és nő között áramló energia, a köztük jelen lévő szeretet visz életet a falak közé.

Nagy az anyagformáló felelőssége?

– Soha nem éreztem terhesnek ezt a felelősséget. Engem a Bauhaus tanárai képeztek, akik csak a derékszöget és a hálót ismerték, semmi mást. Azt gondolták, hogy a derékszög majd rendet teremt. Nem csoda, hogy annak idején a paksi atomerőmű lakótelep stílusa felháborította a Bauhaus képviselőit: az általam tervezett tulipános ház ugyanis domborodott, gömbölyödött, mint egy nő, és kevés derékszöget tartalmazott.

Derékszög és görbe vonalak egymással szemben állnak?

– A Bauhausban uralkodóvá vált mértani rend az én meglátásomban embertelen, sőt kifejezetten emberellenes. Én világéletemben a görbe vonalakat szerettem, nem a derékszöget. Ha a nők, az emberek derékszögűek volnának, valószínűleg őket sem szeretném. A szabálytalanság, a gömbölyű és görbe formák, vonalak világa is alkothat valamiféle rendet, csak abban valóban nehezebb eligazodni. Ha egy derékszögű hálót rávetítünk egy görbe vonalas háló rendszerére, akkor az részben leírhatóvá válik. Ám ha a világ leírható volna, akkor nem lehetne benne élni. Ha a föld kocka volna, amely körül kocka alakú hold kocogna a kocka formájú égbolton, leírhatatlan nagy bajban lennénk. De a világunk, hála Istennek, nem ilyen, hanem a szférikus térformák szerint szerveződik, és sokkal érdekesebb annál, mint amilyennek látjuk és leírjuk. A derékszöget csak mi vetítjük rá – vélt biztonságunk érdekében.

Ezek szerint a mérnök nemcsak a számok és a szigorú formák világában alkot?

– A legkevésbé sem, sőt. A derékszög egy szükséges rossz, amely segít eligazodni a valóság labirintusában. A mérnöknek valamiképpen rendet kell teremtenie, de a rendrakás mellett ugyanolyan fontos, hogy megtalálja a saját küldetését is, amely nem írható le szabályos formákkal, vonalakkal, algoritmusokkal. Megfigyelni és lerajzolni a világ horpadásait, csúcsosodásait, öblösödéseit – ennyit tehet egy mérnök, és ez nem kevés. Csak jól kell csinálnia, hogy egy horpadás se omolhasson össze idő előtt.

Csete – a szó jelentése szerint annyit tesz, mint a hadban legelöl menni.

– Nemcsak a háborúban kell tudni legelöl menni. A hivatás, a tudás és a tehetség kötelez, nem lehet kibújni alóla. A felmenőim körében ismeretlen volt a mérnöki gondolkodás, én ennek ellenére korán felismertem, hogy ebbe az irányba kell mennem. Édesanyámtól és Nani nagyanyámtól tanultam szeretni, édesapám volt az ideológusom. Belőlük és általuk lettem ilyenné. A nevünkről az jut eszembe, amikor a fiammal és a feleségemmel közös kiállítást rendeztünk Beregszászon. Feleségem a textiljeivel, Örs fiam a fotóival, én pedig az épületeimről készült fotóimmal voltam jelen. Alkottunk, beszéltünk, és kimondtuk, amit gondolunk, hiszünk és érzünk. Ez pedig nem kevesebb, mint háborúban az első sorban menni…

2005-ben műemlékké avatták az orfűi Forrásházat, amelyet Ön tervezett.

– Valóban, de ezt is emberek tették műemlékké, kitartó, szívós munkával. Pont ugyanúgy, ahogyan a nők szorgalmas, monoton munkával horgolnak. Ha nem volnának kitartó emberek, akkor horgolt pulóverek és műemlék épületek sem lennének. Az érdekessége ennek a történetnek a következő: amikor a Forrásházat terveztem, fával burkoltam az épületet, mert a fa természetes, jól formálható anyag. Az időjárás azonban nem kímélte a matéria mögötti nemes gondolatot, és jól elbánt vele: ha valaki bedugta a mutatóujját a fába, akkor az öt centiméterre beszakadt. Mindez éppen a műemléki jelölés idején történt. Mivel Makovecz Imre is átvette tőlem a faburkolatok használatát, ezért az ő épületei is ugyanígy mentek tönkre. A fával szemben az égetett agyag, a kátránylemez, a különféle mázak – melyek a legtöbb városi épületet védik – kevésbé szépek, de igen tartósak.

Tudták ezt annak idején is?

– Tudtuk, de nem vettük komolyan. Később az idő igazolta önmagát, mert mindennél erősebb, kegyetlenebb törvények vezérlik, ezért előle hiába védjük a műemlékeinket. Akkor tudatosult bennem, hogy alázat nélkül semmire se jutok, azaz ha nem értem meg az idő szavát, nem fogok maradandót alkotni.

Honnét a népi építészet ihletése?

– Volt egy tanyánk Szentes határában, az édesanyám örökségeként. Kis paraszti birtok volt, a tanyaépület, egy istálló, egy szín és egy ágas-bogas eperfa tartozott hozzá. Az eperfára nagyon jól emlékszem, mert amikor felmásztam rá, megfogta a ruhámat a sötét színű termés. A tanyánkat – ahogyan ott és akkoriban szokás volt – sárból, földből és szalmából építették. A terület határában még fellelhetők voltak azok a gödrök, amelyekből kibányászták az építéshez szükséges agyagot. Így nem volt szükségem arra, hogy paraszti épületeket keresgéljek. Elég volt csupán odafigyelnem a meglévő emlékeimre: az útra, ahogyan kibicikliztem a tanyánkra, az orromban a földház jellegzetes szagára, vagy a fekvőhelyül szolgáló szalmazsák szúrósságára.

Ha képzeletben idehoznánk a jó egy méter hosszú, fél méter széles fa utazóládáját, mit tenne bele?

– Egy vékony hegyű ceruzát, amivel rajzolni tudok. Egy golyóstollat, mert azzal írok. (Bár Kós Károly például lúdtollal írt, és saját készítésű diófatintát használt.) Egy A4-es méretű, fehér papírt, sorvezetővel, mert az fegyelmez. Az élet édességének és humorának élvezéséhez pedig egy tábla csokoládéra van szükségem. Ennyivel már indulhatunk…