Közelkép

Ke­resz­tes Sán­dor ha­lá­lá­ra

Sán­dor bá­tyánk ha­za­tért, an­nak a nap­nak a vi­gí­li­á­ján, ami­kor a vi­lág­egy­ház a Szűz­anya meny­be­vé­tel­ét ün­nep­li.
Vé­let­len? A bi­o­ló­gia tör­vé­nye sze­rint az, de a lé­lek rez­dü­lé­se sze­rint jel; in­gye­nes is­te­ni aján­dék. Oda ment, ahol vár­ja Ura, il­let­ve mind­azok, akik­kel és aki­kért dol­go­zott. Éle­te a nél­kü­lö­zés, a meg­alá­zott­ság és a vis­­sza­vo­nult­ság; az alá­zat meg­nyi­lat­ko­zá­sa. Ah­hoz a nem­ze­dék­hez tar­to­zott, amely tö­ret­le­nül hitt a sze­mé­lyes hit, az egy­ház és a tár­sa­da­lom meg­újí­tá­sá­ban. Nem­ze­dé­ké­nek tag­jai hit­tek ab­ban, hogy igaz­sá­go­sab­ban, szo­li­dá­ri­sab­ban, na­gyobb sze­re­tet­ben kell él­ni, mert csak így le­het ér­tel­me min­den­kép­pen el­mú­ló éle­tünk­nek.

Ol­va­sói le­vél

A Szörényi–Bródy szer­ző­pá­ros da­rab­já­nak leg­újabb ren­de­zé­se in­kább csak egyes né­zők­ből vál­tott ki in­du­la­to­kat, a kri­ti­ka ér­té­ke­lé­se ob­jek­tív és in­du­lat­men­tes. Ta­lán egy kis­sé szo­mo­rú is, hi­szen az ér­té­ke­lé­sek­ből úgy tű­nik, Al­föl­di Ró­bert nagy le­he­tő­sé­get sza­lasz­tott el. A leg­több kri­ti­ka igyek­szik meg­ta­lál­ni azo­kat a pon­to­kat, egyes sze­rep­lők tel­je­sít­mé­nye­it, ahol az elő­adást di­csér­ni le­het, ami azon­ban az egé­szet il­le­ti, egy nem ki­ér­lelt, nem egy­sé­ges kom­po­zí­ció ké­pe raj­zo­ló­dik ki. A ko­ráb­bi mél­tó­ság­tel­jes elő­adás­ból ki­ve­szett a mél­tó­ság, he­lyet­te fut­ko­sás, el­si­e­tett moz­du­la­tok, vá­rat­lan ne­ki­ro­ha­ná­sok tör­tén­nek, me­lyek azon­ban nem tör­té­né­sek, nin­csen sú­lyuk.

Ál­lan­dó fém­ikon-ki­ál­lí­tás nyí­lik a Gel­lért-he­gyi Szik­la­ká­pol­ná­ban

Ruzsa György azon tu­dó­sok kö­zé tar­to­zik, akik re­mek tár­sal­gók és szí­nes em­be­rek lé­vén egy­ket­tő­re meg­sze­ret­te­tik a té­má­ju­kat min­den be­szél­ge­tő­tár­suk­kal. Az iko­nok vi­lá­gá­ba is él­mény­sze­rű­en ava­tott be min­ket. Pá­lyá­já­ról be­szél­get­tünk, az­tán ar­ra kér­tük, mu­tas­son be né­hány, ál­ta­la kü­lö­nö­sen jel­lem­ző­nek és ér­de­kes­nek tar­tott ikont, ta­nít­sa, ra­gad­ja ma­gá­val az Új Em­ber ol­va­só­it is. A ké­pek mel­lett az ő is­mer­te­tő­it ol­vas­hat­ják.

– Egye­te­mis­ta­ként, majd if­jú ku­ta­tó­ként me­lyek vol­tak a dön­tő ha­tá­sok, ame­lyek vé­gül az iko­nok sze­rel­me­sé­vé tet­ték? Mi von­zot­ta eb­ben a mai em­ber szá­má­ra oly ide­gen­nek és ért­he­tet­len­nek tű­nő vi­lág­ban?

– A kö­zép­ko­ri és a val­lá­sos mű­vé­szet von­zott, és az iko­nok­ban ez a ket­tő ös­­sze­ér. Orosz–művészettörténet szak­ra jár­tam, és 1967–68-ban, har­mad­éve­sen Orosz­or­szág­ban ta­nul­tam, en­nek fon­tos sze­re­pe volt az ori­en­tá­ci­óm­ban. 1972-től ’75-ig is­mét kint le­het­tem, ek­kor már ku­ta­tó­ként: Lazarev, az ikon­mű­vé­szet leg­na­gyobb szak­te­kin­té­lye mel­lé ke­rül­tem as­pi­ráns­nak. Ta­nul­má­nya­im so­rán ren­ge­teg ikont lát­tam, és gyor­san a szí­vem­be lop­ták ma­gu­kat. Óri­á­si él­mény volt rá­cso­dál­koz­nom pél­dá­ul Andrej Rubljov Szent­há­rom­ság-ikon­já­ra a Tre­tya­kov Kép­tár­ban. Le­nyű­gö­ző szín­vi­lá­gú, kom­po­zí­ci­ó­jú, fi­nom ér­zel­me­ket köz­ve­tí­tő, sze­re­te­tet su­gár­zó al­ko­tás. A rep­ro­duk­ci­ók sok­szor meg­té­vesz­tőek, a „sze­mé­lyes ta­lál­ko­zás” dön­tő je­len­tő­sé­gű volt. Meg­érez­tem ugyan­is, mi­cso­da erő­vel ké­pes az ikon el­vont te­o­ló­gi­ai igaz­sá­gok él­mény­sze­rű át­adá­sá­ra. Rubljov ké­pe há­rom és egy fel­old­ha­tat­lan el­len­té­tét és egy­sé­gét ér­zé­kel­te­ti, sza­vak­kal ki­fe­jez­he­tet­len in­ten­zi­tás­sal.

Szak­rá­lis kap­cso­la­tok az ír és a ma­gyar nép kö­zött

Lö­vés dör­dül, a hős föld­re zu­han – az ír–angol konf­lik­tust meg­ének­lő fil­mek köz­is­mert for­du­la­ta jut eszünk­be, ha a szót hall­juk: Ír­or­szág. Eset­leg a mes­­sze föl­dön hí­res sör, az egész év­ben esős idő­já­rás, is­mert nép­ze­né­jük, len­dü­le­tes gaz­da­sá­gi fej­lő­dé­sük még az ez­red­for­du­ló ide­jé­ből. Bár ben­nünk buj­kál­tak e szte­re­o­tí­pi­ák, a Pá­pai La­jos győ­ri me­gyés püs­pök ve­zet­te, jú­li­us 8. és 15. kö­zött Ír­or­szág­ba lá­to­ga­tó, mint­egy öt­ven­fős egy­ház­me­gyei za­rán­dok­cso­port cél­ja el­ső­sor­ban az ír–magyar szak­rá­lis kap­cso­la­tok ápo­lá­sa volt.

Egy lá­to­ga­tás em­lé­ke Bodosi György­nél

Mi­ért húz­tam-ha­lasz­tot­tam mos­ta­ná­ig en­nek a ta­lál­ko­zás­nak – ha vil­la­nás­sze­rű­en is – a fel­idé­zé­sét? Még az el­múlt esz­ten­dő­ben, a nyá­ri hő­ség vég­nap­ja­i­ban tér­tem be a pécselyi ház eny­het adó vas­tag fa­lai kö­zé. Fé­lig le­en­ged­ve a re­dőny, né­hol ve­tő­dik csak a fal­ra a kin­ti, föld­höz szö­ge­ző, iz­za­dó fény. Most már túl va­gyunk az idei, af­ri­kai ere­de­tű hő­hul­lá­mon. S mint­ha az idő nem ham­vad­na – a nagy fran­cia író, François Mauriac fi­á­nak ap­já­ról és az ak­ko­ri fran­cia szel­le­mi élet­ről szó­ló nap­ló-köny­vé­nek cí­mét vé­ve ide –, a moz­du­lat­lan idő ven­ne kö­rül, úgy ülök ott most is (a nap­tá­ri idő sze­rint ta­va­lyi év­szám­mal mér­ten), a je­len idő igé­ze­té­ben Bodosi György­nél. A tár­gyak azon­nal árul­kod­nak: szel­le­mi em­ber ott­ho­ná­ba lép­tem. Fel­dú­sult tér, egy-egy né­pi bú­tor­da­rab ön­ma­gá­ban hor­dott kul­tu­rá­lis je­len­té­se gaz­da­gab­bá vá­lik ma­gá­nál a tárgy­nál, a könyvesfal pe­dig: ami­lyen a foly­to­nos szel­le­mi iz­ga­lom­ban és ké­szen­lét­ben élő em­be­ré. Már nem is la­pok és kö­té­sek, ha­nem ki­öm­lő, Is­ten­től ka­pott gaz­dag­ság; a ho­ri­zon­ton hit­tel és ér­te­lem­mel, öle­lő kész­ség­gel széj­jel­te­kin­tő em­be­ré.

Könyvespolcra

„Ho­gyan tart­hat­nak ki a ke­resz­té­nyek Is­ten, va­gyis a sze­re­tet ha­tal­ma mel­lett, ha pon­to­san lát­ják az em­be­ri­ség mély­sé­ges szen­ve­dés­tör­té­ne­tét?” Ezt a kér­dést jár­ja kö­rül Johannes B. Brantschen do­mi­ni­ká­nus szer­ze­tes, te­o­ló­gus Mi­ért van szen­ve­dés? – A nagy kér­dés Is­ten­hez cí­mű köny­vé­ben.
Azt gon­do­lom, hogy nincs ke­resz­tény, aki a fen­ti kér­dést fel ne tet­te vol­na már. Ha más­kor nem, ta­lán ak­kor, ami­kor nagy tes­ti-lel­ki fáj­dal­mat élt át, vagy ha lát­ta va­la­ki­nek szen­ve­dés­től el­tor­zult ar­cát. A ku­ta­tó el­me több vá­las­­szal is ta­lál­koz­ha­tott már, ám ezek egyi­ke sem nyug­tat meg ben­nün­ket tel­je­sen.

Kiss Balázs erdőmérnökkel a teremtett világ védelméről és a hazai erdőkről

Évtizedek óta hallani a környezeti katasztrófa réméről: az ember föléli a földet, tönkreteszi környezetét, kiirtja a Föld tüdejét, a kék bolygó halálra van ítélve – szinte kataklizmatikus hangulat uralkodik.

Bár nem tudományos, nem is szakmai érv, számomra meghatározó: bízom a Gondviselésben. Isten azért teremtette a világot, hogy az ember használja. Azok a hibák, amelyeket az erdők pusztításával, a víz és a levegő szennyezésével elkövetünk, figyelmeztetnek bennünket.

Az emberek elfeledték, hogy amikor reggel felébrednek, megköszönjék Istennek, hogy itt lehetnek a Földön. Egyes helyeken úgy bánnak az erdővel, a földdel és a vízzel, mintha nem tartoznának a kapott értékekért felelősséggel: kihasználják – ahelyett, hogy használnák. S ebből következnek a bajok.

Könyvespolcra

John Henry Newman bíboros (1801–1890) szeptemberi boldoggá avatásának alkalmából két értékes könyvecskét is megjelentetett a budapesti székhelyű Newman Központ. Az első, nyolcvanoldalas kiadvány tömör, közérthető életrajz, amely részletesen elénk tárja az anglikán vallásból katolikus hitre tért tudós pap földi útját. Rövid alfejezetekre osztva, áttekinthetően megismertet Newman szellemi fejlődésének állomásaival: viktoriánus ifjúkorának nyughatatlanságával, anglikán lelkészként folytatott elmélyült kutakodásával az igazság után, továbbá azzal, hogy a római egyház fiává válva milyen elkötelezetten vitázott a katolicizmus védelmében, s hogyan törekedett őszinte párbeszédet folytatni az őt körülvevő világgal.