Közelkép

Szuromi Szabolcs Anzelm, a Pázmány rektora a Közel-Keletről – Fehér szerzetesi reverendában látogatott el a síita többségű Irakba, a legszentebbnek tartott nedzsefi mecsetbe, ahol felkereste Hussayn ibn Ali imám sírját. Az épület udvarán több ezer muszlim hívő érdeklődve, rokonszenvvel vette körbe a „testvérvallás”, a katolikus egyház képviselőjét. Szuromi Szabolcs Anzelm gyakran utazik a Közel-Kelet országaiba. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorát mindenhol, minden szinten kiemelt vendégként, a párbeszéd embereként fogadják. Legutóbb, novemberben Kairóban járt, hogy a katolikus-kopt egyházi kapcsolatokat erősítse. A premontrei szerzetessel, intézményvezetővel az európai migránsválság közepette „aktuálpolitikáról”, a magyar egyház, pontosabban az általa vezetett egyetem sajátos vállalásairól beszélgettünk.

Hetesi Zsolt fizikus az ember–Isten és az ember–természet viszonyáról – Árvizek és aszály; meleg telek és hideg nyarak; pusztító trópusi ciklonok és özönvízszerű esőzések, éhínség és politikai feszültségek. Hosszan folytathatnánk azoknak a jelenségeknek a sorát, amelyek arra utalnak: a Föld időjárása változik, a környezet szennyezése elképesztő méreteket öltött, s mindez globális társadalmi feszültségekhez vezetett. Az embernek az lett volna a feladata, hogy „őrizze és művelje” az Istentől kapott kertet, ám napjainkra a természet pusztítása már létünket fenyegeti. ­Hetesi Zsolt fizikus, számos egyetem oktatója évek óta járja az országot, ismeretterjesztő előadásokon beszél az ember környezetre gyakorolt hatásáról, és igyekszik cselekvésre ösztönözni hallgatóságát. Nemrég a parlamentben megtartott teremtésvédelmi konferencián is felszólalt. Arra kértük, fejtsen ki bővebben néhány kulcskérdést az Új Ember olvasói számára.

Ünnepi beszélgetés Borbás Marcsival – Az ünnepek közti „fotelben ülős” estéken egy szakácskönyvet olvasgattam. Zöldséges felfújtak, lepények, hal- és húsételek színes-szagos leírásai sorakoztak benne a Kárpát-medencéből. A kötetet lapozgatva végre nem azt éreztem, hogy „á, én ezt úgysem tudom elkészíteni”, vagy hogy „erre nekem úgysincs időm”, hanem azt, hogy „van kedvem főzni”. Köszönhető ez annak is, hogy egyik-másik recept rövid bevezetője elkalauzolt egy régi parasztház konyhájába, a nagymama kredencének polcaira, vagy egy vidéki táj és család sajátos szokásvilágába. Borbás Marcsi – immár kétkötetes – Sűrűje című recepttárában nemcsak az ízek birodalmába enged betekintést, hanem felhívja a figyelmünket arra is: valóban nem mindegy, mi kerül az asztalunkra. Ám még ennél is fontosabb, hogy az ételeinket valódi közösségben fogyasszuk el, és „a család minden tagja nyugodtan és jókedvvel üljön le enni”. Ünnepi és hétköznapi menükről, a tudatos háziasszony ismérveiről beszélgettünk, és arról, milyen a valóban egészséges étel, amelynek egyáltalán nem kell feltétlenül divatosnak lennie.

„– Apám, édesapám, mondja meg igazán, / Hogy hol van s merre ment az én édesanyám!” Kőmíves Kelemen balladája, a falba épített asszony története jár a fejemben, amikor a város fölé magasodó, a gyermekotthonból is látható hajdani erődítményre, Déva várára nézek. „Itt maradsz?” – kérdezi a kis Anna, miközben a nyakamban csüng. Bárcsak maradhatnék, gondolom, mert úgy érzem, hogy itt egészen közel van a Jóisten. Pedig hát egy hatalmas szürke panelház fogad, ez maga a gyermekotthon. „Isten hozott benneteket!” – lép ki az ajtón ölelésre tárt karokkal, mosolyogva Csaba testvér. Ő is a panelház egyik lakója. El sem tudom mondani, mennyire vártam a vele való találkozást. Ahogy bemegyünk az étkezőbe a gyerekekhez, máris oda­sereglenek köréje, és ő jól megdögönyözi mindet. Böjte Csaba két éve szerkesztőségünkben járt, most pedig mi látogattuk meg őt Déván. Sokat beszélgetünk, és ő olyan egyszerűséggel mond olyan nagy dolgokat, hogy azt érzem: úgy kerek a világ, ahogy van.

Találkozás a rákkutatóval, aki egy cigánytelepen nőtt fel – Horváth József a Debreceni Egyetem Biokémiai és Molekuláris Biológiai Intézetének munkatársa, PhD-hallgató. A szájüregi rák korai diagnosztizálásával foglalkozik, és nagy álma, hogy – ha csak néhány évre is, de – egy amerikai kutatócsoport tagja legyen. Gyerekkorában a magatartásával akadtak gondok, ám a ma huszonhét éves kutató mindig kitűnő tanuló volt. Tudta, hogy csak úgy törhet ki a környezetéből, ha tanul. József a karcagi cigánytelepen nevelkedett, nehéz körülmények között. Két éve a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégium lakója. Itt talált rá Istenre. Nemrég ő kapta az első Aranypánt-díjat, amelyet olyan hétköznapi roma hősöknek ítélnek oda, akik példák lehetnek mások számára. Az egyetemen találkozunk, József a laboratóriumba kísér bennünket. Karján színes sárkánytetoválás díszeleg, és látszik, hogy keményen edz. Kétségkívül különös egyéniség ő a tudóstársadalomban. Leginkább az fog meg benne, hogy bátran vállalja önmagát, és mosolyában ott van a telepi kölykök összes huncutsága.

Nagy-Britanniában az anglikán egyház internetes honlapot létesített justpray.uk címen, hogy így figyelmeztessen az imádság fontosságára. Az imareklámot a mozihálózaton keresztül is szerették volna népszerűsíteni.

Mindig érdekes egy olyan könyv, amely szembesít bennünket a történelemről kialakított egyoldalú, leegyszerűsített szemléletünkkel. A II. világháború is azon események közé tartozik, amelyeknek résztvevőit a későbbi gondolkodás hamar felosztotta jókra és gonoszokra. Az előbbiek közé kerültek azok az országok és egyének, akik szembefordultak a náci Németországgal, és akik áldozatai voltak agressziójának, míg az utóbbi jelzőt azokra használjuk, akik szövetségre léptek vele.