Család

Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes gondolatai

A II. vatikáni zsinat tanítását alapul véve Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetest kérdeztük arról, mi a szerepe Máriának az életünkben.

A II. vatikáni zsinat célja nem az volt, hogy új tanokat hirdessen ki – ezt XXIII. János pápa világosan megfogalmazta nyitóbeszédében. A zsinat a keresztény tanítást kívánta kifejteni, úgy, hogy azt a ma emberei szívesen meghallgassák, örömmel elfogadják, és kövessék. Amikor a zsinat Máriáról beszélt, akkor is ezzel a lelkülettel fogalmazta meg mondanivalóját.

A XIX–XX. században virágzott a mariológia. Egész csokor új szerzetesrendet alapítottak, melyeknek a nevében szerepel Mária. Ilyen például a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Kongregációja vagy a Marista Iskolatestvérek rendje. A hívek kérésére Máriára vonatkozó dogmát hirdetett ki IX. Piusz pápa (a szeplőtelen fogantatás dogmája), valamint XII. Piusz pápa (Mária mennybevitelének dogmája). A XX. században azonban az egyházban keletkezett három olyan mozgalom is, melyek inkább fékezőleg hatottak a mariológiára.

Felkészülő

Minden a családban kezdődik. A szenvedélybetegség is. A gyógyulás is.

Szégyen, tehetetlenség, bűntudat.

A legjellemzőbb érzések. Miközben a hozzátartozók szabadulni szeretnének gyötrő, bizonytalan, maguk előtt sem felvállalt érzéseiktől, egyre jobban belegabalyodnak a szeretet és a gyűlölet végletei közt feszülő hálóba. Hiába reszketnek mindennap, hiába rettegnek a nyíló ajtó mögött, vajon hogyan érkezik meg hozzátartozójuk, hiába élik át éveken keresztül a kínok kínját, valahogy, általuk érthetetlen törvények szerint, minden szándékuk ellenére is segítik, támogatják az alkoholbeteg embert. A gyógyulásban? Sajnos nem! A betegség, a szenvedés elmélyülésében. De miért?

Felkészülő

– hangzik el az ellentmondást nem tűrő végszó a szülő szájából, s egy ilyen dörgedelem után minden csemete tudja: nincs tovább alkudozás, nincs értelme nyafogni, a kérdés el van döntve.

Következetesség! – örül büszkén az eredménynek a szülő. Rugalmatlanság – sérelmezi gyakorta a (cseperedő) gyermek. Hol van az igazság?

Bizonnyal hol itt, hol ott. Minden szülő ismeri az utolsó utáni, legeslegutolsó engedményt követő újabb alkudozás kínját, s ilyenkor bizonnyal azt kívánja: bár ragaszkodott volna már korábban az eredeti elképzeléséhez, hiszen a hisztit a lazább szabályozással sem lehetett végül elkerülni.

Anyák napja Dombóváron

Dombóvár felé autózva a hullámzó, dimbes-dombos tolnai tájakon, barátságos falvakon, kisvárosokon áthaladva azon töprengtem, vajon a harmadik évezredben megváltozott-e az anyaszerep. Másként viselkedik, cselekszik-e ma egy édesanya, mint mondjuk száz esztendővel ezelőtt? Hogyan befolyásolja egy nő családban betöltött helyét az, ha dolgozik is? S miként él a gyermekét, gyermekeit egyedül nevelő édesanya? Ha elvált, vagy ha özvegyen maradt.

Ez is ösvény: bizony az. Főleg az anyáké. Akik járnak-kelnek az élet keskeny útjain, de ösztöneikben tudják, ez a legszélesebb gyalogpálya. Védeni-kísérni a gyerekeket a legtöbb mozgástér, amely a csillagokig ér.

Mi lenne, ha az anyák nem lennének? Árvaságunk tüskés világában, ha nem gondoznák a tavasz virágait, nem röppennének utánuk lélekszárnyakon – még a betegágyról is, évek sűrű terhével.

Mennyi gyöngédség, utol nem érhető érzékenység az övék. Időskorunkban is megkeresnek álmainkban, és viszszahozzák az emlékeket a bölcsős szobákból, az indulások napjaiból, amikor el kellett válni, s már csak a vendég arcát láthatták viszont. Nem lehettünk többé együtt, nem válthattunk szót, mint régen, mely gyógyított, vigasztalt. Kihívásaink nem lettek az övéiké is, terveink nem találkoztak. A magunk élete várt…

Olyan világban élünk, amelyben a termékenység egyrészt gyakran útban van, vagyis akadály, másrészt viszont sokan mindent megadnának azért, hogy gyermekük lehessen. A társadalomban szinte teljesen elfogadott, mondhatni természetes, hogy a fiatalok egyre korábban kezdik meg a szexuális életet. Úgy tűnik, nekünk, felnőtteknek ezt el kell fogadnunk, csupán annyit tehetünk, hogy otthon és az iskolai felvilágosító előadásokon felkészítjük őket arra, hogyan „védekezzenek”. Mert természetesen azt mindenki tudja, hogy ebben az életkorban még nem lenne ideális a gyermekvállalás. Így aztán a legtöbben meg is nyugszanak abban, hogy a felnőtt társadalom mindent megtesz az abortusz megelőzéséért.

Felkészülő

„Az első találkozás a kliensekkel egyszerre könnyű és nehéz. (Nem szeretem a kliens szót. Tudományoskodó, távolságtartó, személytelen.)
Egy anya és a lánya fordult hozzám segítségért. Két nő.

Az anya tehetetlen, kétségbeesett, ennek következtében a túlzásoktól sem mentes. Végre van, akire ráöntheti panaszáradatát, végre van, aki talán átvesz valamit terheiből. Vajon hányszor mondhatta el eddig a történetüket? Kinek? Miért? Mit várhatott az őt eddig meghallgató elutasítóktól? S vajon valóban elküldték érdemi beszélgetés nélkül?

Anyák napja Dombóváron – családos közösségek a plébánián

Tolna megye második legnagyobb városa vasárnapi csenben fogadott. Az utcákon csak néhány kisgyereket láttam, autó sem sok közlekedett, a cukrászda is zárva volt. Az árnyas fák között megbúvó Szent Orsolya Iskolaközpont épületéből azonban fiatalok hangos kacagása szűrődött ki. Mint kiderült, a Boldog II. János Pál Antióchia zárónapja zajlott éppen, szerepjátékokat adtak elő a résztvevők. Kutas Attila atya bemutatta a helyi lelkiségi csoportok képviselőit, az antióchiát vezető két fiatalt és a nagyhétvégét koordináló „háttérszülőket”. Nem volt nehéz a bevezetőben már felvetett témát folytatva körüljárni, hogyan tud az egyházközség, a plébánia, a karitász bekapcsolódni a családok életébe, adott esetben átvenni az édesanya óvó, féltő, gondoskodó, olykor szeretettel irányító, terelgető szerepét. Napjainkban gyakran előfordul ugyanis, hogy a közösség kerül anyaszerepbe. Május első vasárnapja az édesanyák ünnepe, ám minden anya – így az anyaszentegyház is – csak közösségben teljesítheti ki önmagát. A dombóvári plébániához kötődő kis közösségekkel érdemes megismerkedni, mert tetteik, szolgálatuk példaértékű lehet mások számára is.