Kétkedésem gyorsan elillan, ahogyan kibontakozik átélt egyéni tragédiája. Testtartása egyre görnyedtebb, mintha nem is táncosnő volna. Hangja egyre halkul, színtelenné válik, miközben lánya viselt dolgait sorolja. Kérdéseimet szinte meg sem hallja, a csöndek mély titkokat rejtegethetnek. Tudomásul veszem, hogy ez nem a párbeszéd ideje. Ez a magára maradt, önmaga szülői szerepével (és még vajon mi mindennel) elégedetlen anya gyónása, kitárulkozása, kettejük poklának feltárása.
A tizenhat éves lánnyal a találkozás meglepő, de gyakran ismétlődő kontraszttal indul. A vélt és valós tettek által óriásivá növesztett bűnelkövető gyermek helyett egy bájos, intelligens hölgy érkezik.
Egyenes testtartás, közvetlen, de fegyelmezett modor, választékos szókincs. Apróbb érzelmi rezdülések csak apja hiányának megfogalmazásakor, az apakeresés reménytelenségének, a családi játszmák édes-keserű felemlegetésének ismertetésekor jelennek meg viselkedésében. Egyébként olyan a megjelenése, mintha castingra jött volna. Sztorizva ismerteti óvodai, iskolai kalandjait, agresszivitását, népszerűségét a fiúk körében.
Kaland, pia, szex és drog: teljes természetességgel beszél mindenről. (A szociológusok a deviáns viselkedésformák eme magától értetődő, megélt, átélt voltát írják le a normalizáció jelenségével.)
Hirtelen vált át sistergő gyűlöletbe, amikor anyját úgy említi, mint aki minden jót elrontott és elront az életében. Elvette, eltitkolta tőle az apját. Pasik tömegével vigasztalódott, miközben őt ezért állandóan gúnyolták a társai. Lerombolta az álmait. S ez még mind kevés. El is dobta magától. De majd most megmutatja. Ő már Giuseppe kedvese, nem az anyuka kicsiny lánya.
Anya és lánya. Egymás tükröződései. A beláthatatlan távolság egyre gyorsuló sebességgel nő közöttük.
Az anyának a szülői-hozzátartozói csoportunkat, lányának egyéni terápiát javasoltam. Mindketten elfogadták a felkínált lehetőséget.
Sajnos nem láttam őket azóta sem…”
