Család

Kislányom születése óta, nyolc éve írok újra naplót. Karácsonykor vagy az év utolsó napján végiggondolom, mi történt az elmúlt évben, mi változott körülöttem, s mi bennem. A számvetés idején sok minden eszembe jut, és végiglapozva egész éves feljegyzéseimet, furcsa-szép pillanatok tárulnak elém. Előfordult már, hogy utólag vált világossá, miért is történhetett valami éppen úgy és éppen akkor, ahogyan és amikor. Utólag, néhány hónap távlatából sok mindent másként látok, s igyekszem a múlt történéseit és tapasztalatait beépíteni a jelenbe. Naplójegyzeteim időjárásról, hangulatokról, olvasmányélményekről egyaránt szólnak, s több olyan, másoktól vett gondolatot is tartalmaznak, amelyek a nehezebb életszakaszokban erőt adtak és adnak.

2013. január 7. „A hit alapfeltétele a csodáknak” – írja a mai evangéliumhoz (Mt 4,12–17; 23–25) fűzött elmélkedésében Horváth István Sándor zalalövői plébános. „Jézus személye mindenkit megérint. Tanítását mindenki hallhatja, és az isteni irgalmasságot megjelenítő csodáit mindenki láthatja. Mindenki döntés előtt áll. Nekem is döntést kell hoznom. Ellene vagy mellette.”

Felkészülő

– sziszegi egy feszült anyuka csinosan felöltöztetett leánykájának az első sorból. A kicsi izgatottan sorakozik a többiekkel, mindjárt bevonul a fényes színpadra, hogy előadja a megtanult karácsonyi versikét – és közben öntudatlanul tövig rágja a körmét apró ujjacskáin. A sziszegésre persze az egész első sor odafordul, és még éppen látják, ahogy a kislány zavartan elkapja a kezét a szájától…

Az ünnepi közegben még feszítőbbek az apróságok „rossz szokásai”, de a hétköznapokban sem kevesebb szégyenkezéssel vagy bosszúsággal éljük meg ezeket. Ne rágd a körmöd! Ne köhécselj már! Miért köszörülöd folyton a torkod? Ne szopd az ujjad! – szólunk rá minduntalan az óvodás-kisiskolás merengőkre, akik – ha épp nem koncentrálnak, hogy a kedvünkért ne tegyék – bizony gyakran adják át magukat valamelyik „rossz szokásnak” a sok közül. De valóban leszoktatást igénylő jelenségekről van szó? Tényleg az állandó figyelmeztetés, a rászólással érvényre juttatott tréning a megfelelő módszer a megszüntetésükre?

Felkészülő

Az ilyen korú gyerekekkel szülőként sokszor nem könnyű megtalálni és kialakítani a megfelelő egyensúlyt. Nem szeretnénk mérgelődni, vagy túlreagálni a dolgokat. Másrészt nem érdemes mindent elfogadni, eltűrni sem. A bizalom és a kontroll gyakorlása nem zárja ki egymást. A bizalom nem jelenti azt, hogy nem állítunk fel korlátokat a kapcsolatban, a nevelésben. Éppen ellenkezőleg: a határok fontos eligazodási irányokat jelölnek ki, és biztonságot adhatnak.

Amíg a gyermekek testi fejlődése nem fejeződött be, addig az alkoholfogyasztás korlátait egyértelműen a szülőknek kell megszabniuk. Minél előbb kezd el valaki alkoholt fogyasztani, annál nagyobb a veszélye a későbbi hozzászokásnak vagy a függőség kialakulásának.

Idén százéves jubileumát ünnepli a világ számos országában jelen lévő Schönstatt Apostoli Mozgalom, melyhez számos programmal és lelki töltekezési lehetőséggel csatlakozik a Magyar Schönstatt-család is. Soós Viktort és Zsuzsannát schönstattos útjukról, illetve magáról a mozgalomról kérdeztük.

– Hogyan ismerkedtetek meg Schönstatt lelkiségével?

Viktor: 2009-ben vettünk részt először családnapokon, Óbudaváron. Ez egy vasárnap délutántól szombat délelőttig tartó, előadásokból és fakultatív programokból álló egyhetes program, amely házaspároknak, családoknak szól. A Schönstatt mozgalom már hosszabb ideje kerülgetett bennünket: több olyan házaspárt is ismertünk, akik odatartoztak, illetve volt egy Mária-musical, amelyen keresztül megismerkedtünk a mozgalom lelkiségével. A darab szövegkönyvét Beller Tilmann atya, a mozgalom magyarországi megalapítója és lelkivezetője írta, s ez a mű nagyon megfogta az egész családot.

Az adventi időszak igen eseménydús a családok számára.

Ahány gyermek, annyiszor legalább két karácsonyi ünnepség (például egy iskolai, egy hangszeres). A kisebbeknek barkács délutánok, próbák a betlehemes játékra, a szokásos különórák után. Ajándékbeszerző körutak: legyen praktikus, szép, finom, személyes és olcsó. Ajándék kell a rokonoknak, a tanároknak, az óvónőknek, a szomszéd néninek, az ismeretlen rászorulóknak. Kimondatlan elvárás, hogy karácsonyra legyen szép és tiszta az otthonunk, legyen az asztalon sok-sok finom étel, és a háziasszony legjobb formájában mosolyogjon.

A kétévenként ismétlődő attitűdvizsgálatok során megkérdezik a kutatásba bevontakat, hogy kit nem szeretnének szomszédjuknak. Az első helyen a kábítószeresek, a másodikon az alkoholisták, a harmadikon a cigányok állnak, lassan már egy évtizede. Vajon milyen érzelmi állapotban, milyen indulatoktól fűtötten jelölik be a megkérdezettek a legelutasítottabbakat? Vajon milyen átélt élmények, milyen sztereotípiák bukkannak fel a válaszadókban a kérdőív kitöltése közben?

Sokan vannak, akik nem rokonszenveznek a szenvedélybetegek önsegítő csoportjainak dinamikájával, működésével. Az ott tapasztalható határozottság, keménység többeknél „kiveri a biztosítékot”.

Ági: Tudatosan nem vagyunk teljesítménycentrikusak. Ha valamelyik gyermekünk rossz jegyet kapott vagy kap, megkérdezzük az okát, rávilágítunk, hogy szerintünk hol és mit hibázott. De a legfontosabbnak azt érezzük, hogy megvigasztaljuk. Számunkra az a lényeg, hogy a gyerekeink szeressenek tanulni, ne vesszen ki belőlük a tudásvágy. Amikor az egyik gyermekünk először kapott hármast, és sírva jött haza, igyekeztem megnyugtatni. Még ma is emlékszem: a fotelban az ölembe ültettem, és szorosan magamhoz öleltem. Környezetismeretből kapta a közepest. A virág részeit kellett leírnia, és ő nem értette pontosan, hogy a teljes növényről, vagy csak a virágjának a részeiről kell beszélnie. Félreértésből született a rossz jegy. Nagyon lényeges, hogy ilyenkor ne a tanárt hibáztassuk. A legkisebb gyerekünk, Krisztina, aki akkor még óvodás volt, figyelt bennünket, hogy mi történik most. Eltelt néhány év, és egyszer aztán vele is előfordult, hogy hármast hozott haza. Ő is szomorú volt, de mivel emlékezett arra, hogy a testvérével mi történt egy ilyen esetben, szerencsére egyáltalán nem félt.

A szívünk mélyén mindannyian jó karácsonyra vágyunk. Szaladunk egész évben, idegeskedünk, dolgozunk, van elég hétköznap az életünkben. Vágyunk az igazi, ünnepi karácsonyra, amely megerősít és feltölt, erőt ad, és távlatot az év mindennapjainak.

 Mi kell a jó karácsonyhoz? Valahogy úgy sejtjük: kell hozzá szerető család, jóakaratú emberek, kedves ajándékok, illatos, finom bejgli, szép karácsonyfa, lelki békesség, kellemes templomi énekek. Persze a reklámok is ontják az ötleteket, hogy mi minden kell még… Ám keresztényként felvetődik a kérdés: mi lesz azzal, akinek nincs családja, vagy aki éppen beteg, esetleg gyászol? Akinek nincs lelki békéje, mert tele van sebekkel? Akinek nem gazdag az asztala és a karácsonyfája? Akinek valami hiba csúszik az ünnepbe? Vagy akinek dolgoznia kell? Akiknek nincs „tökéletes karácsonyuk”, azok miért ne sírják ki a szemüket, miért ne epedjenek el szomorúságukban, miért ne legyenek öngyilkosok, látva a boldog karácsonyozókat? Felvetődik a kérdés: mi is kell igazán a jó karácsonyhoz?