Hatvanéves a magyar diafilm
Izgalmas volt és örömteli, amikor a konyhából nyíló fürdőszoba ajtaja mozivászonná alakult, a konyha mozivá, szüleim pedig szakavatott mozigépészekké. Bizonyos mesék, ha eszembe jutnak, még mindig azon a ma már képzeletbeli fürdőszobaajtón elevenednek meg. A diafilm, hiszen arról van szó, számomra ma is egyet jelent a gyermekkor varázslatával.
– hördül fel a születésnapi kívánságlista láttán a békeszerető szülő, s a szekrény tetejére űzi a háztartásban fellelhető valamennyi műanyag hadiszerszámot. „Az én gyerekem ne játsszon agresszív játékot!” – fűzi hozzá magyarázatként. Vagy azt, hogy: „A halál nem játék, ne szokja meg, hogy következmények nélkül lövöldözhet, még ha csak játékból is!”
Társadalmunk az alkoholfogyasztást nem csupán elfogadja, de a felnőtt élet velejárójának is tekinti.
Aki fiatalként a többiek közé akar tartozni, annak muszáj együtt innia a többiekkel. Többnyire gyorsan kiközösítik azt, aki absztinens, antialkoholista szeretne maradni. Az alkoholreklámok a fiatalokat is elérik és fogyasztásra ösztönzik: „Egy korty lélekmelegítő.” Miközben: „Alkoholtartalmú ital reklámja nem szólhat gyermekekhez és fiatalkorúakhoz, nem kapcsolható össze fizikai és társadalmi sikerrel.” És mi van a lélekkel?
Minden év első negyedévében mutatják be az ENSZ Nemzetközi Kábítószer-ellenőrzési Szervének (INCB) éves jelentését, amely az előző naptári évre vonatkozik. Ezúttal március 4-én, Londonban került sor erre. A jelentésből szemezgetünk. Fontos ismernünk a tendenciákat, a trendeket, hiszen a „világfalu” részeként az ismertetett tények hazánkat is érintik.
A nevelés fogalmának említésekor talán automatikusan az jut eszünkbe, hogy a felnőttek, például a családban a szülők, a nagyszülők, az iskolában a pedagógusok nevelik a gyermekeket. A felnőtteknek sok tapasztalatuk van, megéltek már egyet s mást, csalódtak már egyszer vagy többször, s próbálják átadni a következő nemzedéknek a tapasztalataikat arról, hogy miként lenne érdemes élniük. Ez a késztetés talán mindannyiunkban megvan. Érdemes azonban figyelembe vennünk, hogy gyermekeink nem ugyanabban a korban gyermekek, mint mi voltunk. Más körülményekbe nőnek bele, más kihívásokkal kell szembenézniük, más nehézségekkel kell megbirkózniuk. Nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk meg erről, miközben segíteni szeretnénk az életüket, a jövőjük alakulását. Ahhoz, hogy a nevelésünk „naprakész” legyen, folyamatosan érzékelnünk kell a világot, amelyben együtt élünk a gyermekeinkkel. Tulajdonképpen egymást segíthetjük a nevelés folyamatában. S ez azt is jelenti: előfordulhat, hogy olykor ők nevelnek bennünket. Ha ezt tapasztaljuk, ne ijedjünk meg, hanem legyünk büszkék rájuk.
„Este van, este van, ki-ki nyugalomban…” De nem nálunk.
Nagyobbik fiamtól elveszem a nagy fel fúj – ha tó labdát, amellyel a kisebbeket püfölte. A lámpát harmadszor is leoltom, és keményen fenyegetőzöm, hogy nem mesélek a lányoknak, ha még egyszer felkapcsolják. Közben a legkisebbet simogatom kitartóan, hogy végre elszenderedjen a kiságyban. Mire mindenkivel suttogtam egy keveset személyre szabottan – Nincs már krokodil az ágyad alatt, elkergettem. Itt van zsebkendő a párnád alatt. Holnap is játszunk majd, ne aggódj! –, lassan már én is alszom.
Mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben – halljuk állandóan ezt a már-már közhelyesnek tűnő mondatot. Tanárként is átéljük annak az örömét és nyomasztó terhét, hogy föl kell ismernünk a ránk bízottak tehetségét. Tehetséggondozó foglalkozásokat tartunk, ahol figyelemmel kísérjük a gyerekeket, próbáljuk fejleszteni őket, segíteni kibontakozásukat.
Húszéves tanári tapasztalatom azonban azt mutatja, kevés gyerek képes jól sáfárkodni azzal a talentummal, amit kapott. Pedig olyan szépen, sikeresen indult…
Egy konferencia margójára
Szeretem azt mondani: nálunk otthon valódi demokrácia van, azaz a férjemmel mindig teljesen egyenrangú felek vagyunk. Amikor ez valamilyen társaságban szóba kerül, a legtöbben csak mosolyognak: persze – gondolják vagy mondják – ezt állítom ugyan, de a valóságban ez lehetetlen. Nos, be kell vallanom, a fent megfogalmazott sommás formában tényleg az, ugyanakkor mégis igaz. Számos dolog van mindannyiunk életében, amiben egyensúlyt kell teremtenünk, az olyan apróságoktól kezdve például, hogy valaki nem szereti a zöldségeket, de egészségen szeretne élni, egészen az olyan összetett kérdésekig, mint a férfi és nő közötti egyenrangúság vagy a szakma és a családi élet összeegyeztetése. És mindegyikben teremtünk is egyensúlyt – úgy, ahogy az nekünk elfogadható, élhető, optimális, de ami nem objektív, mindig működő módszer, törvényszerűség.