Tehetség és siker

Egyik tanítványom előadói képességét már hatodikos korában felfedeztem. Sokat szavalt, versenyeket nyert iskolai, kerületi és országos szinten. Természetesnek vette, hogy mindent megnyer, mindenhol sikeres. Azt lehet mondani, ölébe hullott a dicsőség: sztár lett. Sütkérezett a saját fényében, pökhendien viselkedett társaival, egyre több mindent engedett meg magának. Bekerült a színművészeti egyetemre – majd kihullott. Pedig tehetséges volt.


Mintha a tehetség önmagában nem volna elég, ha nem tudjuk hordozni azt. A talentumok felismerése örömforrás lehet, de kamatoztatni mindazt, amit kaptunk, mintha a kereszthordozást is jelentené. Mert nehéz és kitartó munka a tehetség kibontása, de a siker viselése is embert próbáló feladat. A talentumokról szóló példabeszéd egyértelművé teszi, hogy a szolgák a gazdától kapják vagyonukat, amelyet majd kamatostól kell visszaadniuk. Amikor tehetséggondozásról és sikerekről beszélünk, Viktor E. Frankl gondolatát érdemes megszívlelnünk: „Ne akarj sikeres lenni – minél inkább célul tűzöd ki a sikert, annál biztosabban elkerül. A sikert nem lehet üldözőbe venni, ahogy a boldogságot sem: a sikernek magának mintegy mellékhatásként, önkéntelenül kell jelentkezni, mikor az ember valamely önmagánál nagyobb ügynek szenteli magát.” Pál apostol pedig még azt is hozzáteszi: „Ha embereknek akarnék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék” (Gal 1,10).

 

Tanárként fontos feladatunk, hogy ne sztárokat, hanem önmaguk tehetségét alázattal elfogadó és azt hordozni tudó embereket neveljünk.