Vajon a függőség hálójába belegabalyodott embertársunk nevezhető-e bolyongó, eltévedt spirituális turistának? Mennyiben? Miért? Ezt a témát próbáljuk körbejárni.
A Szirének éneke című kötet volt az első magyar nyelvű kiadvány, amelyben droghasználók, drogfüggők irodalmi alkotásait tették közzé a szerkesztők, még 2000-ben.
Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy a gyermekeinket ajándékba kapjuk, és csupán átmeneti vendégek nálunk. Amikor a gyermekünk kicsi, talán sürgetnénk az időt, hogy minél hamarabb minél több dologra legyen képes önállóan: tudjon mászni, járni, beszélni és így tovább. Amikor aztán felnő, és egyre önállóbb lesz, akkor meg lassítanánk az időt, hogy ne repüljön ki olyan gyorsan a családi fészekből. Hiszen olyan jó vele együtt élni a családban. Fontos az a felismerés, hogy az idő kerekét se nem gyorsíthatjuk, se nem lassíthatjuk. Még szerencse! Így csak elfogadni tudjuk, ami éppen történik.
Még július elején találkoztam az egyik ismerős kolléganőmmel, aki arról beszélt, mennyire nehéz az átállás az iskolai pörgésről a lelassult nyári létezésre. Tanárként állandóan benne vagyunk az adásban, több száz gyerekre és szülőre figyelünk folyamatosan, mellette saját családunkat is hordozzuk. És bizony el-elcsúszik bennünk a fontossági sorrend: a határidők szorításában, a csöngetéstől csöngetésig tartó időegységben észrevétlenül kerülünk a mókuskerékbe, s rutin szerint működünk, munkánkból elvész a személyes figyelem.
Fogyasztás és élvezet. Hogyan fejleszthetjük élvezetre való készségünket? Végezze el gyermekével közösen a következő élvezeti kísérletet. Vegyen elő egy kis szelet csokoládét. Szagolja meg alaposan, szemlélje meg a színét, a formáját, és határozza el, hogy ezt a darabka csokoládét különös élvezettel fogja megkóstolni. Mielőtt a szájába venné, egy kicsit érintse meg a nyelvével, érzékelje jellegzetes ízét. Ezután tegye a szájába, és engedje lassan szétolvadni. Figyelje meg, hogy szájának melyik részével érzi leginkább az ízt.
akkor nevelek csirkéket (kendermagos is lesz közöttük), és mindennap szedek nekik csormót meg lóherét, és mind-egyiknek nevet adok, és tojást ajándékozok a cigány gyerekeknek.
…akkor lesz egy padom, fából, a házam előtt, amire délutánonként kiülök a „lányokkal”, és megbeszéljük az élet ügyes-bajos dolgait.
A nagyszülők napja, Szent Anna és Joachim ünnepe közeledtével azért idézem meg nagymamánk emlékét, mert aligha van párja manapság a „nagymamaság” e típusának. Talán érdemes tudni, hogy egykor, valamikor réges-régen ilyen nagymamák is voltak.
Nagyszüleim közül egyedül őt ismerhettem, ő velünk is élt. Fiatalabb korában – mondták –, amikor a gyermekei már felcseperedtek, szeretett a barátnőivel kártyázni, megbeszélni a város híreit. Később is járatta a vidéki város hírlapját, hogy a halálozási rovatból mindig értesüljön az őt leginkább érdeklő hírekről.
Hosszú évek óta vitatéma, vajon mit kezdjünk az örökmozgó kisgyermekekkel a szentmisén. Ha hagyjuk őket kibontakozni, az a baj, ha kizárjuk őket – és velük együtt a szüleiket is –, az a baj. A megoldás a rétegpasztorációban rejlik, amit gyerekmisének szoktunk nevezni. Megannyi egyházmegyében, egyházközségben van is rá példa, próbálkozás, miként lehet a szent cselekményeket illő, mégis a csemeték számára befogadható módon megélni, a szentmise áldozatát az ő kétségkívül aktív részvételükkel bemutatni.
– szegezi nekünk a kérdést a könnyes szemű apróság, midőn az elkerülhetetlen beavatkozásnak alávetjük. Nyár van. Szálka, szilánk, darázscsípés, kullancs – és a fertőzés megelőzésére gondosan beadott oltás –, kutyaharapás, s ki tudja, még hányféle kellemetlenség vár a kis kalandorra. A sérülést jó esetben házilag, súlyosabb esetben szaksegítséggel kell ellátni. És persze ott vannak a még nagyobb megpróbáltatások: egy-egy műtét, komolyabb betegség, ami bármikor előfordulhat. S amikor elérkezik a beavatkozás pillanata, amitől magunk is szorítást érzünk a gyomrunk tájékán, éppen akkor hangzik el a gyermek szájából a szülőpróbáló kérdés: „De ugye nem fog fájni?”
