Majdnem kiürül az otthonunk…

Ahogyan korábban már írtunk róla, Tibor fiunk és menyasszonya, Cata a házasság szentségében köteleződnek el egymásnak. Ez a fontos esemény augusztus 16-án lesz. Sokan kérdezik már hónapok óta, hogy izgulunk-e az esküvő, a lakodalom miatt. S tapasztalatunk szerint a kérdezők ilyenkor általában a gyakorlati teendőkre gondolnak. A válaszunk többnyire az, hogy egyrészt nem a mi esküvőnk lesz, hanem a gyermekeinké, másrészt amiért igazán imádkozunk, az az, hogy a házasságuk szilárd alapon nyugodjon, s a közös életük Istenben gyökerező legyen. Öröm van a szívünkben, amiért a gyermekeink megértek erre a döntésre. Ez azonban azt is jelenti, hogy új családot alapítanak. Így természetes ez, hiszen a mi családi életünk is így indult. Ez azzal jár, hogy Tibor elhagyja az otthonunkat. Ennek elfogadására már ügyesen készülünk egy ideje, de azért nem egyszerű felfognunk, és még inkább jól megélnünk az életnek ezt a természetes jelenségét.


Ági lányunk az esküvő után egy héttel – hangsúlyozzuk, egy héttel – indul másfél évre Angliába, dolgozni. Szép kis egybeesés, jó kis edzés nekünk. Nem vagyunk támogatói a külföldi munkavégzésnek, de Áginak régóta ez a terve, és elfogadjuk a döntését. A szeretet ereje áthidalja a nézetkülönbséget. Ez nem olyan természetes lépés, mint a házasság, és mégis rövidesen bekövetkezik. Ági ígéri, majd sűrűn hazajön, ám ezt azért mégsem várhatjuk el tőle. Rájöttünk: szomorkodhatunk, vágyakozhatunk a találkozásra, de okosan kell ezt tennünk, s nem önző módon. Komoly elképzelése van az útjával kapcsolatban, nem a kalandvágy hajtja, és ennek örülhetünk.

Két gyermekünk így szinte egyszerre hagyja el a családi fészket. Már csak Krisztina marad velünk otthon, aki jövőre érettségizik, aztán hamarosan majd ő is kirepül. Mondhatjuk, magunkra maradunk. Nagyon furcsa ezt elképzelni annyi együtt töltött szép év, annyi együtt megélt tartalmas élmény után. Át kell most programoznunk magunkban valamit, hogy ne keseregjünk ezen, hanem örvendezzünk: felnőttek a gyerekeink, és elindulnak a saját útjukon. Tudatosítanunk kell magunkban a változások lényegét. De kissé akadozik még a gépezet, néha csak ügyetlen lépéseket teszünk e felé. Mi segíthet bennünket? Visszagondolunk arra, mi hogyan kezdtük a házasságunkat. Mennyire vágytunk akkor az önállóságra, a terveink megvalósítására, arra, hogy komolyan vegyenek bennünket. A legnagyobb segítséget az jelenti, ha igazán az Úrnak ajánljuk gyermekeinket. Az ő gondoskodására bízzuk őket, hiszen benne még sohasem csalódtunk. Elhisszük, hogy szíveink a távolság ellenére is összekapcsolódnak a szeretetben. Nincs bennünk elvárás azzal kapcsolatban, hogy mikor találkozzunk velük. Tekintsük még nagyobb ajándéknak, ha együtt lehetünk. S ha érzik a szabadságukat, akkor lesznek képesek igazán önmagukat adni ebben a gyökeresen megváltozott helyzetben.

és Hortobágyi Tibor,
a Családi Életre Nevelés program tanácsadói