Mindent a hazáért

A hősi halottak emlékét minden településen megőrizték. Ma még élnek olyanok, akik nagyszüleik elbeszélései alapján feleleveníthetik az akkori eseményeket, s őriznek tárgyi emlékeket is. Kötelességünk, hogy a még fellelhető fényképeket, emlékeket felkutassuk és elérhetővé tegyük a következő generációk számára. A Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztálya által gondozott világháborús naptárhonlap – www. hungarianarmedforces. com/naptar – adatbázisából tudjuk, hogy már a hadüzenet másnapján sor került fegyveres összetűzésre. 1914. július 29-én a 68. gyalogezred zimonyi zászlóaljának a híd őrzésére rendelt több katonája megsebesült vagy hősi halált halt. Köztük az első az Abádszalókon született Kovács Pál gyalogos volt. Emlékét a város központjában 1927-ben állított életnagyságú szobor őrzi, amely a hős katona arcvonásait ábrázolja.

A világháborús naptár arra is jó, hogy felhívja a figyelmet a családi legendáriumban szunnyadó sok történetre. Hiszen az egyes emberek életéből áll össze egy nemzet történelme. Azok a katonák, akik a doberdói, isonzói csatákban vagy a szerbiai és galíciai hadszíntereken harcoltak, akik hadifogolyként éveket töltöttek távol otthonuktól, mind családos emberek voltak – hozzátartozóik várták haza őket, olykor éveken át. Sok megható és szívszorító történetet gyűjtöttek már össze, most olyanok közül válogattunk, amelyeknek lelkészek és közkatonák a szereplői.

*

(Lelkészek) Az első világháborúban kétezer-négyszáz (más adatok szerint majdnem háromezer) tábori lelkész szolgált (köztük ezernyolcszáznégy katolikus pap), mindannyian a sebesültszállítókhoz tartoztak, és elsődlegesen a kötözőhelyeken tevékenykedtek. Feladataik közé tartozott a katonák lelkigondozása, a ceremóniákon való lelkesítés, az emberek és a zászlók megáldása, szentmisék, istentiszteletek tartása, a betegek és a sebesültek lelki megerősítése, a halottak tisztességes eltemetése.

Nónay Dezső nyugalmazott tábornok, a magyar királyi szegedi 5. honvéd gyalogezred parancsnoka 1931-ben adta ki emlékiratát, amelyben jórészt naplófeljegyzéseire támaszkodott. Az első fejezetben a mozgósítás lefolyásáról ír, és föleleveníti, milyen hatással volt rá és a magyar honvédekre a látogatás Kapisztrán János sírjánál: „1914. augusztus 2-án verőfényes napon történt a gyakorlótérre kivonult ezred eskütétele, amely megható lefolyású volt. Az ezred arcvonala előtt általam, de különösen az ihletett ajkú fiatal tábori lelkész, dr. Czapik Gyula, jelenleg apát, pápai kamarás és nagyváradi kanonok által tartott szép beszéd lelkesedést váltott ki a legénységből, ami egy hatalmas éljenzésben a királyra és hazára, tört magának utat. (…) Rudolfsgnadról Titelen át Ilokra szállíttatott az ezred. Az augusztus 4-i tikkasztó hőségben tett menet után a legénységre igen üdítőleg hatott a Dunán való hajózás. Augusztus 6-án dr. Czapik Gyula tábori lelkész Ilokon a Kapisztrán János halála helyén álló templomban csendes misét mondott, amelyen törzsemmel és számos tiszttel megjelentem. (…) A főoltárkép Kapisztrán Jánost ábrázolja, amint kibontott lobogóval rohamra vezeti a magyarokat Nándorfehérvár falai ellen. (…) A megkapóan szép csatakép előtt a Mindenhatóhoz fohászkodtunk, fegyvereinkre az Isten áldását kérve, hogy igaz ügyünket győzelemre segítse, s amint egykor a kereszténység nagy önvédelmi harcaiban a törökverő Hunyadi János kitűzte Nándorfehérvár bástyafokára a magyar nemzeti lobogót, úgy segítsen meg bennünket is Magyarország Védasszonya, a fenyegető szláv áramlat elleni reánk kényszerített küzdelmeinkben. Kapisztrán János sírboltja előtti könyörgésünkben, egy sok megpróbáltatás és szenvedésen átment nemzet fiainak fohásza szállt égnek, (…). Kapisztrán János magasztos példája által lélekben megerősödve, rendíthetetlen bizalommal fegyvereink győzelmében, hagytuk el a szent helyet.”


Sík Sándor piarista 1915-ben négy hónapot szolgált tábori lelkészként a sirinsi táborban, Pétervárad egyik külső erődjében, szemközt a Fruška Gorával. A fiatal költőt a pécsi 19-es népfölkelő zászlóaljhoz osztották be, amely életük delén túl lévő falusi magyarokból állt. Állomáshelyét ritkán hagyhatta el, de az első hetekben nem korlátozták tevékenységét. Ekkor keletkezett a Jó nekem, Uram és a Mi hárman című vers. Sík Sándor később, a hatvanas években egykori tanítványának, Kardos Klárának „önéletrajzi beszélgetésekben” elevenítette föl emlékeit: „A legnagyobb háborús élményem a katonák gyóntatása volt. Egypár napon át kora reggelenkint egy szomszédos ezredhez lovagoltam át az ottani testvérnek segíteni. Mindjárt az első napon a tisztekre került a sor. Történetesen majdnem valamennyien katolikusok voltak, és a katolikusok valamennyien meggyóntak. Az ebéd idejéig éppen elkészültünk, utána meghívtak ebédjükhöz. Nem tudom, mi tett rám nagyobb hatást: a szinte érezhetően komoly, mélységes magábaszállást lehelő gyónások, vagy az ebéd alatti hangulat és beszélgetés, de lehetetlen volt nem éreznem, hogy olyan férfiak között vagyok, akiknek lelkén ott ül a tudat, hogy talán már a következő napon megjöhet a parancs, amely a halálba viszi őket. Nem lehetett nem érezni, milyen nyitott lélekkel fogadták, amit ebben az órában az Isten általam mondott nekik és hogy milyen roppant komolysággal akarják az Isten színe előtt rendezni azt, ami hátuk mögött van és szemébe nézni annak, ami vár rájuk.”

Tudunk olyan katolikus papról is, aki hősies helytállásáért több kitüntetésben is részesült. A világháborús naptárban 1918. április 29-énél a következő bejegyzést találjuk: „A csapatlelkészek sorában, akiknek vitéz és bátor magatartása osztatlan elismerést keltett, Nóvák Lajos római katolikus tartalékos tábori lelkészt kell kiemelnünk, aki a volt 23. gyalogezred tábori papja volt, s mint ilyen, élete állandó veszélyeztetésével mit sem törődve, újból és újból végigjárta a tábor fedezékeit, hogy a katonákat hősi kitartásra és kötelességük teljesítésére serkentse. Különösen kitűnt az ezred Zboruw környéki védelmi harcai alatt, amikor az ötnapos küzdelem alatt halált megvető bátorsággal kereste fel a küzdővonal óvóhelyeiben, valamint a segélyhelyen összegyűlt sebesülteket, akiket vigasztalt, bátorított, és akiknek egészségügyi ellátásánál maga is a legtevékenyebben segédkezett. (…) Nóvák Lajos tábori lelkészt… a fenti bátor és lelkes magatartásáért a Ferenc József-rend lovagkeresztjével jutalmazták.”

*

(Közkatonák) Bárhol járjunk is az országban, minden településen található I. világháborús emlékmű. A nagy háborúban részt vevő magyar honvédekről leszármazottaik tudnak mesélni, bár sajnos egyre kevesebben képesek fölidézni a nagypapa vagy a nagybácsi történetét. Éppen ezért szerkeszti Szentváry- Lukács János is világháborús naptárát; és ezért kellene felkeresnünk nagyszüleinket, dédszüleinket, hogy beszéljenek arról, amiről sokáig talán nem volt szabad beszélni. Idézzék föl a gyerekkorukban hallott elbeszéléseket, s mi, kései utódok rögzítsük, jegyezzük le azokat, hogy megmaradjon a múltunk.

Kutassunk felmenőink után úgy, ahogy például Prága Ildikó tette, teszi. Nagyapja hagyatékában talált egy padulai képeslapot, amelyet a ráckeresztúri születésű Kucsera Ferenc őrzött meg a hadifogolytáborról. Ildikó kiderítette: „Padula város Olaszországban Salerno megye Campania tartományában fekszik, Nápolytól délkeletre, az Appenninek-hegység lábánál elterülő lapályon. A XIV. században a karthauzi szerzetesek által épített kolostort az állam a XIX. században szekularizálta. Ennek lehetett egyenes következménye az, hogy a nagy háború idején hadifogolytáborrá alakították. Odavitték az északi hadszínterekről a német, osztrák-magyar tiszteket, és odakerült 1916-ban nagyapám is.”

Kucsera Ferenc történetéhez tartozik, hogy több száz bajtársával együtt Oslavijánál esett fogságba, évekig volt olasz földön. Unokája kutatásaiból tudjuk azt is, hogy „a megbízható foglyokat két év után kiadták házakhoz, mezőgazdasági munkákra. Nagypapám is dolgozott egy családnál, akik a háború végén marasztalták őt. De mit is kezdhetett volna egy olasz leánnyal, mikor itthon várták a szülei, a testvérei, a falu, a határ, a Kanális, a harang, a kolompok hangja, a régi barátok és a leányok?” Kucsera Ferenc hazatért, ahogyan a szintén ráckeresztúri illetőségű Pier János is (a fényképen fehér zsávoly egyenruhában, lövészbojtokkal látható). A most nyolcvanhárom esztendős unoka, Pier Imre bácsi beszélte el 1880. április 11-én született nagyapja történetét Varga Viktornak. Férfiak között könnyebben esik szó a katonaéletről, a háborúról, még akkor is, ha az emlékek fölidézése gyakran könynyekkel és fájdalommal jár: „Besorozása után három hónapot harcolt a keleti fronton, majd fogságba került. Öt évet töltött orosz földön, távol hazájától. A kelet-szibériai Irkutszktól, ami az orosz történelemben a száműzöttek és hadifoglyok elosztópontjaként vált igazán ismertté, a nyugat-szibériai Jekatyerinburgon át (ahol akkor tartózkodott, amikor az utolsó cári dinasztia, a Romanov család hét tagját egy kereskedőtől elkobzott kétszintes épület pincéjében megölték a kommunisták), a dél-uráli Cseljabinszkig sok helyre hurcolták, míg végül 1920-ban térhetett haza.” Imre bácsi őrzi nagyapja Urálból hozott beretvakövét és beretváját, amelynek nyelében most is jól olvasható a belevésett írás: „1917 URAL”.

*

Az I. világháború kitörésének centenáriumán jó volna minél több szunnyadó emlékezetet felébreszteni. Szépen, óvatosan megnyitni a hallgatag idősek mesélőkedvét, kérdezni őket a múltról, az ősökről, hiszen – mondhatjuk – a huszonnegyedik órában járunk. Néhány év múlva alig emlékeznek már a nagy háborúra, s a fényképekhez tartozó történeteket jó volna közkinccsé tenni. Mert hiszen a múltunkból táplálkozik a jövőnk. Eleink példás hazaszeretete, lelkiismeretes helytállása a nehezebb időszakokban a jelenkor eseményei közt is erőt adhat. Éljünk vele!