Zsille Gábor

Köl­tői énem ha­tá­ro­zot­tan ked­ve­li a lát­szó­la­gos el­lent­mon­dá­so­kat, az­az ékes ide­gen ki­fe­je­zés­sel: a pa­ra­do­xo­no­kat. Mes­­szebb ne men­jünk, az evan­gé­li­um is szá­mos ilyet tar­tal­maz, ta­lán ezért, hogy a ki­nyi­lat­koz­ta­tás szá­mos he­lyen emel­ke­dett, szin­te lí­rai. Pél­dá­ul ke­resz­tény hi­tünk ki­in­du­lá­sa is egy pa­ra­do­xon: az égi és föl­di Ki­rály nem cif­ra pa­lo­tá­ba, ha­nem egy is­tál­ló­ba szü­le­tett, koldusi szal­ma fek­hely­re.

Fran­cia kon­cert­film

Krak­kó­ban töl­tött éve­im so­rán a jobb­nál jobb jazz­kon­cer­te­ken meg­fi­gyel­tem: a leg­lel­ke­sebb taps min­dig a dob­szó­lót kö­vet­te — s va­la­hogy azt is érez­ni le­he­tett, hogy a dör­gő ün­nep­lés alap­já­ban nem a ze­nész­nek szólt, ha­nem a hang­szer­nek. Az­óta meg­ta­pasz­tal­tam, hogy más or­szá­gok kö­zön­sé­gei is a do­bért ra­jon­ga­nak. Ki tud­ja, mi­lyen ősi, ne­tán bar­lang­la­kó él­mé­nyek tör­nek fel­szín­re tu­da­tunk mé­lyé­ről, ami­kor fel­hang­zik a tam-tam, a vad rit­mus… Mai fel­lé­pőnk, az 1944-ben Pa­na­má­ban szü­le­tett, ám ame­ri­kai do­bos, Billy Cobham ezt az időt­len él­ményt nyújt­ja. A szak­írók sze­rint ő a fú­zi­ós jazz leg­na­gyobb ha­tá­sú do­bo­sa, leg­főbb jel­lem­ző­je pe­dig a rob­ba­né­kony erő. Pá­lyá­ját Miles Da­vis ol­da­lán kezd­te, 1973 óta sa­ját együt­te­sé­vel jár­ja a vi­lá­got. E kon­cert­jét a fran­cia­or­szá­gi Nancyben rög­zí­tet­ték.

Fran­cia thriller (2007)

A fran­cia film­mű­vé­sze­tet fő­ként az egyé­ni lá­tás­mó­dú (értsd: az ame­ri­ka­i­tól el­té­rő) kri­mik, a kosz­tü­mös ka­land­fil­mek vagy ép­pen a ro­man­ti­kus víg­já­té­kok mi­att ked­vel­jük. A pszichothriller ese­tük­ben rit­ka mű­faj — most ez­zel is meg­is­mer­ked­he­tünk. Franck Vestiel na­gyon kü­lö­nös han­gu­la­tú fil­met ren­de­zett: a fe­ke­te-fe­hér ké­pi vi­lá­got sej­tel­mes ka­me­ra­mun­ka és té­pe­lő­dő ze­ne fo­koz­za. A tör­té­net sze­rint Tolbiac (Clovis Cornillac) egy sö­tét, mély bar­lang­ban tér ma­gá­hoz. Fo­gal­ma sincs, ho­gyan ke­rült oda, ki­nek a holt­tes­te he­ver mel­let­te — csak an­­nyit tud, hogy ki kell jut­nia a fel­szín­re. Ám ki­de­rül, hogy a bar­lang­ban má­sok is van­nak: egy ví­rus ha­tá­sá­ra mu­táns­sá vál­to­zott em­be­rek. Vi­gyá­zat, e film nem min­den­ki­nek ké­szült — de a las­sú tör­té­ne­te­ket ked­ve­lő sci-fi-ínyen­cek­nek kö­te­le­ző!

Ame­ri­kai—len­gyel ak­ció­film (2004)

Szo­kat­lan pá­ro­sí­tás, ugye, hogy egy film­al­ko­tás e két nem­zet kop­ro­duk­ci­ó­já­ban szü­le­tik? A ma­gya­rá­zat egy­sze­rű: a harc­mű­vé­sze­tek­ben jár­tas ame­ri­kai zsa­ru alak­ját meg­te­rem­tő Steven Seagal ez­út­tal Len­gyel­or­szág­ban ve­ti ma­gát az ese­mé­nyek sű­rű­jé­be. Egy Vi­et­na­mot meg­járt ve­te­rán ka­to­nát ala­kít, aki ma­gá­nyo­san Észak-Alasz­ká­ban te­le­pe­dett le, és egy len­gyel­or­szá­gi ár­va­ház­ban élő kis­lán­­nyal, Irenával (Ida No­wa­kows­ka) le­ve­lez. Egy nap azon­ban ti­tok­za­tos ide­ge­nek je­len­nek meg a ne­ve­lő­in­té­zet­ben, és ma­guk­kal visz­nek né­hány lányt, köz­tük Irenát is. A ve­te­rán tiszt a hely­szín­re uta­zik, hogy egy len­gyel rend­őr­nő­vel (Agnieszka Wag­ner) kar­ölt­ve az em­ber­rab­lók nyo­má­ra buk­kan­jon. Az ügy ku­sza szá­lai egy meg­le­he­tő­sen be­fo­lyá­sos, több föld­rész­re ki­ter­jedt em­ber­ke­res­ke­del­mi há­ló­zat­hoz ve­zet­nek.

A wes­tern­fil­mek kö­zül azo­kat ked­ve­lem, ame­lyek a vad­nyu­gat al­ko­nyát tár­ják elém. Nem vol­tam ez­zel min­dig így, ám fel­nőtt fej­jel már ne­héz meg­ma­gya­ráz­nom, mi­ért for­má­ló­dott ilyen­re az íz­lé­sem. Lo­gi­ku­san azo­kat a klas­­szi­kus in­di­á­nos fil­me­ket kel­le­ne sze­ret­nem, me­lye­ket gye­rek­ko­rom­ban olyan nagy cso­dá­lat­tal bá­mul­tam a té­vé­ben és a mo­zi­ban, s ame­lye­kért tíz fi­ú­ból ki­lenc és fél fel­tét­le­nül ra­jong. Ti­zen­egy éve­sen még biz­to­san a több­ség­hez tar­toz­tam. Élén­ken em­lék­szem, mi­lyen csa­ló­dott vol­tam, ami­kor a Thö­köly úti Sport mo­zi­ban (húsz éve meg­szűnt, már az épü­le­tet is el­bon­tot­ták…) szü­le­im ol­da­lán be­ül­tem a Ke­resz­tül a Nagy Víz­vá­lasz­tón cí­mű, 1976-ban for­ga­tott ame­ri­kai wes­tern­re — és a vár­va várt in­di­á­nos csa­ta­je­le­ne­tek he­lyett csak két kis­gye­rek ván­dor­út­ját fi­gyel­het­tem, no meg a gyö­nyö­rű­sé­ges tá­jat.

Ma­gyar hang­já­ték

A nap­ja­ink­ra hi­he­tet­le­nül meg­szé­pült XIX. szá­zad el­ső fe­lé­től a XX. szá­zad kez­de­té­ig (egé­szen Le­nin és a bol­se­vi­kok szín­re lé­pé­sé­ig) tün­dö­költ az orosz iro­da­lom arany­ko­ra. Go­gol, Pus­kin, Ler­mon­tov, Dosz­to­jevsz­kij, Tolsz­toj, Cse­hov, Gor­kij, Je­sze­nyin… men­­nyi zse­ni! Kö­zé­jük tar­to­zik Ivan Alek­szand­ro­vics Goncsarov (1812—1891), a vissza­vo­nul­tan élt szent­pé­ter­vá­ri író. Leg­is­mer­tebb al­ko­tá­sa két­ség­te­le­nül az 1848-ban be­fe­je­zett Oblomov cí­mű re­gény, amely a vi­dé­ki ne­me­si bir­to­kok vi­lá­gát tár­ja elénk. Aki lát­ta e re­mek­mű Nyikita Mihalkov ál­tal ren­de­zett film­vál­to­za­tát (Oblomov né­hány nap­ja cím­mel), az bi­zo­nyá­ra éle­te ma­ra­dan­dó szel­le­mi él­mé­nye­ként gon­dol vis­­sza rá. Goncsarov köl­tői szép­sé­gű pró­zá­já­val ez­út­tal hang­já­ték vál­to­zat­ban is­mer­ked­he­tünk — a Ma­gyar Rá­dió hang­tá­ra va­ló­di kin­cses­bá­nya.

An­gol—ame­ri­kai há­bo­rús film (1969)

A leg­kü­lön­fé­lébb mű­faj­ok­ban tün­dök­lő kül­föl­di film­csil­lag­ok — na­gyon he­lye­sen — ak­kor ér­zik tel­jes­nek a pá­lyá­ju­kat, ha leg­alább egy há­bo­rús mo­zi­ban is ki­pró­bál­ják ma­gu­kat. Charles Bron­son­tól Nick Noltén át Charlie Sheenig so­kan a lö­vész­árok­ba fe­küd­tek egyen­ru­há­san, még John Travolta és Kojak, az­az Telly Savalas is. Az 1930-ban szü­le­tett ame­ri­kai le­gen­da, Clint Eastwood né­hány spagettiwestern és egy kri­mi után vál­lal­ko­zott egy má­so­dik vi­lág­há­bo­rús fő­sze­rep­re, a szin­tén nagy­sze­rű Richard Burton ol­da­lán. Egy ame­ri­kai had­na­gyot ala­kít, akit 1944-ben, a nor­man­di­ai part­ra­szál­lás kü­szö­bén ma­rok­nyi csa­pa­tá­val le­dob­nak a Ba­jor-Al­pok­ban. Fon­tos kül­de­tés­ben jár­nak: be kell jut­ni­uk egy gon­do­san őr­zött ná­ci erőd­be, hogy ki­sza­ba­dít­sa­nak egy ka­to­nai tit­kok bir­to­ká­ban lé­vő sze­mélyt…

Fran­cia kon­cert­film

Ha azt a szót hall­juk: Ku­ba, leg­töb­bünk­nek egy il­la­tos szi­var jut eszé­be, to­váb­bá az el­ag­gott kom­mu­nis­ta dik­tá­tor, Fidel Castro. (Ol­csó po­én len­ne azt ír­ni, hogy ő pe­dig a vén szi­var…) Ha vi­szont azt a ki­fe­je­zést hall­juk, hogy ku­bai ze­nész, a nagy si­ke­rű mo­zi­film­nek kö­szön­he­tő­em azon­nal a Buena Vista Social Club­ra gon­do­lunk. Wim Wenders 1996-ban ké­szült al­ko­tá­sa az 1950-es évek­ben mű­kö­dött hí­res ha­van­nai szó­ra­ko­zó­hely­nek és ki­vá­ló ze­né­sze­i­nek ál­lít em­lé­ket. Ez­út­tal nem a le­gen­dás öre­gek, ha­nem az if­jú kor­osz­tály egyik kép­vi­se­lő­jé­vel ta­lál­koz­ha­tunk. A jazz-zon­go­ris­ta Roberto Fonseca 1975-ben szü­le­tett a ku­bai fő­vá­ros­ban — édes­ap­ja do­bos volt, édes­any­ja pe­dig éne­kes­nő. Ezt a kon­cert­jét a Fran­cia­or­szág dél­nyu­ga­ti csücs­ké­ben ta­lál­ha­tó Marciac ran­gos fesz­ti­vál­ján rög­zí­tet­ték.