Zsille Gábor

A hét ze­ne­szer­ző­je

Egy ran­gos ame­ri­kai jazz­ma­ga­zin szer­kesz­tői há­zi fel­mé­rést vé­gez­tek: ar­ra vol­tak kí­ván­csi­ak, hogy az elő­ző tíz év so­rán kö­zölt cik­ke­ik­ben me­lyik jazz­mu­zsi­kus ne­ve sze­re­pel a leg­gyak­rab­ban. Ala­po­san meg­le­pőd­tek, mert a győz­tes Bar­tók Bé­la lett… S va­ló­ban: a XX. szá­zad el­ső fe­lé­nek né­hány klas­­szi­kus ze­ne­szer­ző­je oly­kor a jazz bi­ro­dal­má­ban is ka­lan­do­zott, mint pél­dá­ul Ge­or­ge Gersh­win. A fran­cia Erik Satie (1866—1925) repetatív, kü­lön­le­ges han­gu­la­tú zon­go­ra­da­rab­ja­it szin­tén a jazz ré­szé­nek te­kint­het­jük; nem vé­let­len, hogy szá­mos al­ter­na­tív kön­­nyű­ze­nei szer­ző­re ha­tott. (A lá­za­dó ter­mé­sze­tű pop­ze­nész, Malcolm McLaren egész le­mezt ké­szí­tett a tisz­te­le­té­re.) „A hét ze­ne­szer­ző­je” so­ro­zat­ban ezen a hé­ten Satie, il­let­ve pá­ri­zsi kor­tár­sai lép­nek elénk, fő­ként a Jean Cocteau ve­zet­te mű­vész­cso­port, a Ha­tok.

Fran­cia kon­cert­film

Ó, a le­gen­dás idők: 1989 vé­gén a Dé­li pá­lya­ud­var kö­ze­lé­ben, egy pi­pa­do­hány­tól il­la­tos tra­fik­ban — a pult alól — elém rak­tak egy szé­les kar­ton­do­bozt, mely­ben ten­ge­ren­tú­li mű­so­ros ka­zet­ták so­ra­koz­tak, szá­mom­ra tel­je­sen is­me­ret­len elő­adók­tól. Az új­don­ság sej­tel­mes va­rá­zsa! Töb­bek kö­zött egy hispán-amerikai trom­bi­tás és do­bos, Jerry Gonzalez „Ya Yo Me Cure” cí­mű al­bu­mát is meg­vá­sá­rol­tam. Az 1946-ban, New York­ban szü­le­tett, ez idő tájt ti­zen­nyolc önál­ló le­mezt jegy­ző mu­zsi­kus az úgy­ne­ve­zett la­tin jazz irány­zat egyik út­tö­rő­je. Gyer­mek­ko­rát Bronx­ban töl­töt­te, és hem­zseg­tek kö­rü­löt­te a ze­né­szek. (Édes­ap­ja is­mert éne­kes volt.) Az ez­red­for­du­lón Mad­rid­ba köl­tö­zött, ahol má­so­dik ha­zá­já­ra lelt. Most hall­ha­tó kon­cert­jét a fran­cia—spa­nyol ha­tár mel­lett, a pi­re­ne­u­si Foix te­le­pü­lés fesz­ti­vál­ján rög­zí­tet­ték.

Fran­cia kon­cert­film

Van­nak nagy­sze­rű ének­hang­ok, me­lye­ket min­den­ki is­mer, bár ar­cot és ne­vet nem fel­tét­le­nül tár­sít hoz­zá­juk. A ta­valy het­ven­éve­sen el­hunyt zöld-fo­ki köz­tár­sa­sá­gi éne­kes­nő, Cesária Évora hang­ja is meg­hó­dí­tot­ta a vi­lá­got a rá­dió­ál­lo­más­ok jó­vol­tá­ból, mi­köz­ben ne­ve va­la­hogy ke­vés­bé ke­rült be a köz­tu­dat­ba. (Még ke­vés­bé köz­is­mert, hogy szü­lő­ha­zá­ja egy tró­pu­si szi­get­ál­lam, egy­ko­ri por­tu­gál gyar­mat az At­lan­ti-óce­á­non, s csak 1975 óta füg­get­len.) Cesária ti­zen­hat éves ko­rá­tól rend­sze­re­sen fel­lé­pett, ám el­ső nem­zet­kö­zi si­ke­rét csak har­minc év­vel ké­sőbb, 1988-ban arat­ta, be­mu­tat­ko­zó nagy­le­me­zé­nek kö­szön­he­tő­en. Ös­­sze­sen ti­zen­egy al­bu­mot ké­szí­tett, 2004-ben Grammy-díjban ré­sze­sült. Me­zít­lá­bas dí­vá­nak, a morna ki­rály­nő­jé­nek is ne­vez­ték — a morna a he­lyi kre­ol né­pes­ség tan­gó­ra ha­son­lí­tó ze­né­je.

Ame­ri­kai film­víg­já­ték (1997)

Ha azt hall­juk, hogy Bud Spencer és Terence Hill vagy Roger Moore és Tony Curtis, ré­gi ked­ves film­él­mé­nyek ele­ve­ned­nek meg ben­nünk. A mo­zi­tör­té­net egyik leg­si­ke­re­sebb pá­ro­sát két ame­ri­kai ko­mi­kus al­kot­ta, két örök ba­rát: Jack Lemmon (1925—2001) és Walter Matthau (1920—2000). E hí­res duó jó né­hány klas­­szi­kus­sá vált víg­já­ték­ban sze­re­pelt, több Oscar- és Golden Globe-díjat be­zse­bel­ve. Eb­ben a most mű­sor­ra ke­rü­lő ten­ge­ri mó­ká­zás­ban két bot­csi­nál­ta tánc­mes­tert ala­kí­ta­nak, akik egyik sla­masz­ti­ká­ból a má­sik­ba ke­ve­red­nek — bár ere­de­ti ter­vük rop­pant egy­sze­rű: vas­tag pénz­tár­cá­jú dá­mák­ra va­dász­nak, a gyors meg­gaz­da­go­dás cél­já­ból… A két le­gen­dás szí­nészt utol­só előt­ti kö­zös ala­kí­tá­suk­ban lát­hat­juk, még tel­jes fegy­ver­ze­tük­ben.

Jazz­iko­nok

Vi­tán felül áll, hogy a mű­faj hal­ha­tat­lan­ja­i­nak csar­no­ká­ban ki­emelt hely il­le­ti az ame­ri­kai zon­go­ris­tát és ze­ne­szer­zőt, Erroll Gar­nert (1921—1977). A leg­ran­go­sabb szak­írók egy­be­hang­zó­an a jazz egyik leg­na­gyobb vir­tu­ó­zá­nak tart­ják őt, a swing­hang­zás mes­te­rét és szá­mos örök­zöld bal­la­da szer­ző­jét. Misty cí­mű da­lá­ból csak­nem száz fel­dol­go­zás szü­le­tett. Egyik mél­ta­tó­ja sze­rint leg­főbb ér­de­me, hogy meg­mu­tat­ta: egy jazz­mu­zsi­kus bár­mi­fé­le mű­vé­szi meg­al­ku­vás nél­kül is hí­res­sé vál­hat a szó­ra­koz­ta­tó­ipar­ban. Má­sok azt han­goz­tat­ják, hogy Garner tört utat a jazz szá­má­ra az éj­sza­kai klu­bok­ból az ele­gáns kon­cert­ter­mek­be, va­gyis vég­leg „sza­lon­ké­pes­sé” tet­te ezt a füs­tös kocs­mák vi­lá­gá­ból in­dult ze­nei mű­fajt. Eb­ben a mű­sor­ban leg­si­ke­re­sebb szer­ze­mé­nye­it él­vez­het­jük, me­lye­ket a rá oly jel­lem­ző dün­­nyö­gő, időn­ként dal­ra fa­ka­dó elő­adás­mód­dal szó­lal­tat meg.

Rendhagyó beszélgetés Krzysztoff Zanussival

A világhírű lengyel rendezőt, forgatókönyvírót, Krzysztof Zanussit a Pázmány Péter Katolikus Egyetem díszdoktorává avatták január 28-án Budapesten. Az egyetem rektora, Szuromi Szabolcs Anzelm premontrei szerzetes az ünnepségen elmondott beszédében hangsúlyozta: Zanussi kitüntetése nemcsak e katolikus intézmény, hanem a teljes magyar egyetemi élet szempontjából kiemelkedő esemény. A díszdoktori oklevél átvétele után lehetőség nyílt négyszemközt beszélgetni a jeles alkotóval. Kézfogásunkat követően — névjegy gyanánt — átnyújtottam neki január 13-i lapszámunk egy példányát, melyet maga mellé helyezett. Nem sejtettem, hogy ez az újság csakhamar fontos szerepet kap…