Közérzetünk

Az Európai Unió központjában, Brüsszelben tavaly ősszel elhatározták: minden tagállamra kiterjedő közvélemény-kutatást végeznek, hogy felmérjék a lakosság egészségi állapotát, közérzetét. Magyarországon csak néhány ezer embert szólítottak meg, és a központi számítógép szeszélyéből én is a kiválasztottak közé kerültem. Így történt, hogy kicsit hosszabban is elbeszélgethettem a kérdezőbiztossal, egy hatvan év körüli, sokat látott asszonnyal. „El nem képzelné – mondta egy bevásárlóközpont személytelen csarnokának műanyag asztalánál, amelynél előzőleg kifaggatott –, de még a legsötétebb álmában sem gondolná, hogy Budapest hetedik kerületében milyen körülmények között élnek emberek!


Hogy milyen higiénés állapotok uralkodnak a fürdőszobákban, a konyhákban! A szegénység szomorú adottság, uram, de százszor szörnyűbb az igénytelenség, a tudatlanság!” És így tovább, perceken keresztül sorolta lesújtó tapasztalatait – többek között azt is, hogy az egyik lakásban két suhanc el akarta venni tőle a munkájához kapott számítógépet, és szabályosan menekülnie kellett.

Mi, akik az Új Embert írjuk, és önök, akik olvassák, burokban élünk: már pusztán istenhitünk, vallásosságunk révén is csak a magyar társadalom néhány százalékát képviseljük. A nagyszerű Krúdy Gyulával szólva: nem csupa táncmesterekből áll a világ… Hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről, következésképpen elbeszélni mások feje fölött – ha pedig olykor szembesülünk a nyers valósággal, máris kongatni kezdjük a vészharangot. Az idei nagyböjt során érdemes lehet tudatosítani magunkban a jelenlegi helyzetet, és azt is, hogy a mélyből (remélhetőleg) van fölfelé vezető út. A hamvazószerdán homlokunkra kent hamu emlékeztet: nemcsak az egyes ember, de az általunk alkotott társadalom is porból lett és porrá lesz – és hétköznapjaink során erre a tényre is meg kell adnunk a személyes keresztény válaszunkat.