Zsille Gábor

Zamárdi nyugati határában található a Szamárkő – egyesek szerint a település neve is ebből, a szamár szóból ered. Helyben képződött a vulkáni utóműködés idején. A sziklához délről egy kör alakú, súlyos, faragott kő támaszkodik, amelyen két nyom látható. A nyomok népies elnevezése ördöglépés, illetve Jézus nyoma. A legenda szerint erre járt a gyermek Jézus Szűz Máriával és Szent Józseffel, szamárháton. Amikor a kőhöz értek, a szamár odakapott a szikla oldalán nőtt dús fűcsomóhoz, ezért lett a kő neve Szamárkő. A két mélyedés pedig a szamár patájának nyoma, illetve a kis Jézus lábnyoma. A Szamárkő valójában a honfoglalás előtt ott élő pogány népek áldozati helyéül szolgált egy ismeretlen istenség számára. A kelták a szikla körül földvárat építettek, amelynek nyomait régészeti ásatások tárták fel.

Fotő:  Zsille Gábor

A teremtett világ mérhetetlenül gazdag: kincsek között és fölött élünk, bár ennek olykor (vagy inkább meglehetősen gyakran) nem vagyunk a tudatában. Mi több, e bennünket körülvevő kincsek nem kizárólag szellemi-lelki értelemben léteznek, de tárgyi, kézzelfogható módon is. Például a Balaton déli partján, a Siófoktól tíz kilométerre fekvő Zamárdiban, ahol a Kárpát-medence legjelentősebb avar kori leletegyüttese rejtőzik a földben. A szenzációs, ám egyelőre csak kevesek által ismert lelőhely titkaiba Csákovics Gyula polgármester és Tarr Péter iskolaigazgató avat be.

Zamárdi területe – kezdi az ismertetést Tarr Péter – az őskortól folyamatosan lakott volt: a földmunkálatok során nagyon sok régészeti lelet kerül elő, a legkülönbözőbb korokból. A legrégibb előkerült tárgyak a csiszolt kőkorból származnak. A leletek döntő része a római korból és a kései avar időkből való. Az avarok a Krisztus utáni VI. és IX. század között, mintegy kétszázötven évig éltek a Kárpát-medencében, vagyis a Római Birodalom bukását követő zűrzavaros időszakban. A VI. század elejének vad viharaiból az avarok emelkedtek ki győztesen – hatalmukat végül a Frank Birodalom törte meg. A Balaton vidéke a Frank Birodalom kevésbé fontos peremterülete volt, afféle ütközőzóna, ahol több kisebb-nagyobb népcsoport is megfért. Honfoglaló őseink ebbe a „légüres térbe” nyomultak be.

A katolikus szellemű kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotója, Vasadi Péter születésnapi ünnepségét tartották május 18-án, szerdán a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában. József Attila-díjas költőnk, írónk, aki évtizedeken át volt az Új Ember munkatársa június elsején tölti be nyolcvanötödik életévét. A jeles alkalomból családias légkörben köszöntötték írótársai, barátai.

„Az egyik legnagyobb élő magyar költő” – jellemezte őt rövid köszöntőjében Szentmártoni János, az Írószövetség elnöke. S csakugyan: fajsúlyos munkássága valódi izgalmat és megrendülést kínál az olvasónak. Találóan állapítja meg róla egy jellemzés: „Címkézhető témái nincsenek, mert villamos telítettségű versbeszéde azonosul egyedüli tárgyával, a szentségnek mindent átjáró mozgásával, szakadatlan megtestesülésével. Vasadi képzelete a látomásokban is pontos, felelősséget vállal: az anyag és az ösztönök világában is a lélekre figyelmeztet, az éltető életre.” E felelősségteljes szellemi magatartás, összeszedettség és mélység hatja át egyik legkiválóbb művét, a Végh Attila költővel, filozófussal készített beszélgető-könyvet, A kígyó bőre címmel. A születésnapi est elején elhangzott írótársi köszöntők után műsorvezetőként Végh Attila tett fel kérdéseket az ünnepeltnek – az alábbiakban beszélgetésük néhány vezérgondolatát rögzítjük, Vasadi Péter megfogalmazásában.

E nyár kezdetén arra is emlékezhetünk, hogy hetvenegy éve született a Nobel-díjas orosz költő, Joszif Brodszkij (1940-1996). A kilencvenes évek derekán találkoztam vele először, egy keszthelyi antikváriumban, amikor leemeltem a polcról Post aetatem nostram című, válogatott verseit tartalmazó könyvét. Százhúsz oldalas, karcsú kötet; 1988-ban jelent meg, az előző évi Nobel-díjának köszönhetően. A mű hátsó borítójáról a szerző nézett rám, házak és fák előtt visszafordulva, arcán szomorkás mosollyal. Persze hamar kiderült, hogy Brodszkij korántsem tartozott a kommunista rendszer kegyeltjei közé: nagyon is hányatott sors adatott neki.