Tóth Sándor

Megoldódott a Szent Grál rejtélye? – II. rész

Michael Hesemann, a történész nyomába szegődöm, akinek A Szent Grál felfedezése című könyve megpróbálja igazolni a tradíciót azzal, hogy állítja: a titokzatos edény valóság, a valenciai székesegyházban őrzik.

De mi a hagyomány azon kívül, amit már a golgotai óra emléke ezredekre, századokra hagyott? Nem spanyol elfogultság az, ami a mai Grál-lovag közlése, mely a német történésznek szólt, amit „készpénznek” vett? Olvasom a „szellemi útleírást” Hesemann tollából, és valami visszajátszik compostelai utazásomból. Valamelyik faluban megálltunk, afféle kocsmánál. Arra lettem figyelmes, hogy valaki (bizonyára helybeli) egy grál bort kért a pultnál. Gyatra szókincsemmel megkérdeztem, mit jelent náluk a grál. Caliz – hangzott a válasz. Kehely. Még tanultam latint, ott calix, ami kehely, pohár meg tál is. A jótét falusi polgár pohárból ivott. Nevezett edényünk neve óspanyol eredetű.

Megoldódott a Szent Grál rejtélye?

Messze fönt a gyerekkor felhőfodrai, a kezemben Wolfram von Eschenbach Parzivalja. Ez a sokrészes könyv, amelynek strófái Richard Wagnert is elragadták. Zenedrámájában alázatosan leborult az örök Grál előtt.

Nagybácsikám arca tűnik fel a felhő fodrai közt, ahogyan akkor, amikor egy különös történetet mondott el nagycsütörtökön egy hegyről. A falunkat övező Aranyhegyről, bércekről, melyek egymásba kapaszkodva őrzik a történet titkát: – Holnap, nagypénteken délután menj ki a hegybe, megnyílik, szaladj be rajta, rengeteg kincset lelsz. De siess, mert hamarosan bezáródik, és te ott maradsz.

Virágvasárnap eszembe jut a jeruzsálemi szamár is, amelyik Jézust (ég és föld királyát) hordozta. Bevitte a főkapun, s pálmák, hozsanna fogadták – őt is. Vajon mi lett vele azután, s a golgotai órát a maga ösztönével megérezte-e?

A XX. század talán legboldogabb írója: G. K. Chesterton mindenesetre verset szentel neki. A szamárról szólót, mégis az emberről, aki az Emberfiával végül a megaláztatásban egyesül.

Múló és örök kölcsönös dilemmájában maga az ember él, aki próbálja önsorsát a kezébe venni. Hangoztatják: nincs állandó (stabil) erkölcsi rend, s azért akik alig élnek már a jó és a rossz tudatos megkülönböztetésében. A mai kultúra krízisbe jutott, ami azt is jelenti, hogy az annyira fontos derű borúra váltott, vagy a cinizmus lépett a helyébe. Ellenkező törekvések puszta harca dúl, s mégis, a remény lehetősége nincs kizárva. „Az emberi felelősségérzet legvégső mélypontját jelenti, ha az elismerés vagy visszautasítás irányelvét olyan célnak rendeli alá, amely az önzésen alapul.”

Elmélkedési percek Orvietóban

A csend terített szárnyat az umbriai táj alkonyatára, a késő ősz még nyárias ruhában fogadta az Orvietóba érkezőt. Alig volt járókelő a főúton. Itália csodáját, a dómot kerestem.

A csend birodalmában – Róma felől érkezve – a városka még hatásosabb történetével, falakat, házakat átfogó titok- koszorújával, amely etruszk időktől hervadhatatlan. Urbs vetus – mondták a rómaiak. Ez változott hangzótorzulásokkal Orvietóvá.

Az utcasoron még a tél vándorol. A hegy felé nyílik tágasabb kilátás akkor is, ha ködgombolyagok szövődnek a világos falakra. Kapuk szemöldökfáin közel kétszáz esztendős számjelzetek. Idő és forma felfoghatatlan játékában az emlékezet nyújtózik, megadva magát ezernyi mozgásnak. Az emlékezet egy régi-régi városrész — Bécs negyedében. A biedermeier s a barokk karöltésében az a díszített hangulat, amely a békességes bensőt a dolgok feltétlen rendjében kereste.