Harsogott a hozsanna, zengett az ujjongás, de sejthető volt az ének disszonanciája a csacsi fülének. Aki mindent elfogadott a nagycsütörtöki éjszakában, és azokra is gondolhatott, akiket egyszer – s a történelemben nem egyszer – „királlyá kiáltottak ki”, de a „sorsuk” – hivatásuk nem a királyságra szólt. Többre annál: a Teremtő terveinek végrehajtó küldetésére, mint Boldog IV. Károly esetében. De hány ember járt így a királyokon kívül, mióta világ a világ, hogy a végén Chesterton soraival megszégyeníthette a magukat hatalmasoknak képzelőket a szamár szavaival:
Bolondok! Volt órám nekem is,
Nagy óra, égieké:
Hozsanna zúgta be füleimet
és pálma hullt lábam elé.
Íme a szamár hivatásának végösszegzése, őszinte kimondása. Az a testamentum, amely örökségét nyújtja az Isten Fiának, és felhívja a figyelmet az alázat kútjának mélységére.
Változik a világ, „szerelmes földrajzunk” örök tájakról beszél, a többi semmiség.
Meddig gyönyörködhetünk „dicsőségünkben”? Kurta fény az életünk, s akik utánunk jönnek, azt sem tudják, kik voltunk. Őszinte élettel, evangéliumi évekkel igazolódik a „bölcs szamár” éneke, aki fölényesen utasítja rendre a büszkélkedőket.
„Ma nekem, holnap neked.” Bölcs mondás. A butaság pedig azért nem bűn, mert nem lehet megbocsátani.
Virágvasárnapjának szamara: Úr-hordozó. Mi más lenne a szamár-hivatás, hogy utána ne erre az órára gondoljunk? Akkor valóban királyi volt a jámbor teherhordozó. És a költő, aki minden századnak megüzente a csacsi bölcsességét?
Mondd, mire vágsz fel? Ha egyszer elért a kegyelem, csak a pálmalombok friss illatát s a tiszta énekek zsolozsmáját fogod élvezni.
Tőled függ, mit élsz át minden szenvedésben.
A francia F. Varillon azt írja, hogy nincs része senkinek a szeretet örömében anélkül, hogy egyúttal meg ne tapasztalná a szenvedést a szeretet miatt. Áldozat és boldogság nem áll szemben egymással.
