Tóth Sándor

Fonalakba szőtt látomások

Szerző:

Hager Ritta textilművészetéről

 

Egy kerub arca s a végtelen vízáradat az Ister vonalán – időtlenül gobelinbe testesített lélek- és útirány az élet csendóráiból. Kitekintek a pagoda ablakán: Duna-parti alkonyat, a szemerkélő esőben is áttörő fény, itteni századokon; amott Visegrád, a folyó sodorja- viszi latin idők cseréptöredékeit. Kiterjedésük a térben még mindig eléri századunkat. Verőce. A Gorka Kutatási Központ kiállításáról elkísér Mallarmé világhírű sora: „…végül az öröklét Önmagára váltja”. Bölcseleti csengése távlatokat nyit; a mű halhatatlanságáról van szó. Az alkotói évek gyarapítják a jegyzéket, egyre tágulnak a távlatok, hogy elérjék a tiszta fényt, amely az alkotó: Hager Ritta művészetének középpontjából árad – egyre teljesebben.

Belső tűz

Szerző:

Hager Ritta gobelinje előtt

 

végtelen éjszakákkal vonuló fények

végtelen reménytelenség

ütköző határok miket a

sorsvész naponta kínál

Béni bácsi

Szerző:

Negyedszázada távozott, a pásztói gótikus kápolna kriptájában kapott szállást. Valahányszor átmegyek a kis kőpárkányos patak-hídon emléktáblás házához, Kodály kórushangjait hallom a Lengyel Lászlóból: Által megyünk a hídon, által megyünk rajta. Nagy távlatú híd, kicsisége ellenére, középkort és újkort köt össze a csúcsíves kápolnától (mely román eredetű templom része) az egyszerű felújításra váró lakóházig, ahol Rajeczky Benjámin ciszterci zenetudós szülei, majd ő maga lakott, mióta a rendeket feloszlatta a diktatúra.

Egymásnak adják át a szót Pásztón a századok: a XII. század egy bencés apátsággal, majd a III. Béla által alapított ciszterciekével, akik a XIII. században barokk kolostort építettek. Ennek lett utolsó perjele Béni bácsi. Hányszor elmondta, ne feledkezzem meg az oskolamesterről sem, aki a XV. századból küldi üzenetét. Később egy csupa-jó emlékű Mihályról: világi emberként lopta be magát tanítványai szívébe. A régi (feltárt) oskolában Valter Ilona régész szorgalmát emlegettük, s hogy ez a kisváros itt, a hegyek alatt európai értékrendet hordoz, s Béni bácsi – lábával megdöngetve a földet – ezt mondta: ki tudja, alattunk tán a régi Pásztó álmodja romkő álmait, egyszer majd lesz alkalom feltárni.

Osztatlan portré

Szerző:

In memoriam Rajeczky Benjamin

Foglya volt a megtartó szabadságnak,
s a földi rabság örökös szabadja
(Szavak mik titok-mélyen születnek
zsoltár palástban imádság-hatalmak)

Időtlen idő

Szerző:

Vándornaplónak is címezhetném, de Babits önéletírásából ez a mondat motoszkál a fejemben: A lélek nem a jelenben él, hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben. De meddig terjed a lélek (hol „végződik”), s a tárgyak egyszer nem vesztik el mostani dimenziójukat?

A hegyi útbeágazónál a jókora andezitdarab három évtized után is őrzi festett jelek foltjait: gyermekeim kéznyomát, „kis indián” korukból. Évszázadok üzeneteit ismerték meg a „nagy könyvből”, s akkor nagyon fontosak lettek nekik. Múlnak az évtizedek, másféle egzotikum telepszik a növekvő lélekre, amely talán mégis megőrzi az eredet-tisztaságot. Erdők mélye rejti, kövek őstermészete, a játék varázslatos állandósága. Felnőtt lányom ezt mondja az ábrafoltos kőnél: „Hihetetlen, ennyi év után…” Idő már az ennyi? – kérdezem. Az andezitből ez a darab hány millió éve kerülhetett ide a vulkánműködés nyomán? A prousti idő csupán az emlékezésre koncentrálódik, a „regényhős” tudja, hogy nagymamája milyen süteménnyel kínálta, de mikor? Lányom sem emlékszik a rajzos nap dátumára. Próbálom kivenni: a szürke tónusú folt kör-e? Talán, és akkor szimbólum. Egy kör elég tágas akkor is, ha kicsi. A végtelen jele. A hegyek alatt a román kori szentélyfalon a Szentháromságé.

Lépkedő meditációk

Szerző:

Csak lassan, nézz körül, kövekre, utakra települ az óra, perceibe minden belefér.

Goethei táj

Minden századnak van vándora, legfeljebb változó néven. Rómában a latin romok közt elgondolkodtam, hányszor járt itt az ínyencséget kedvelő, jó borivó Horatius, a poéta, akkori cukrászdák látogatója, aki végül is utálta a nagyvárost, sohasem érezte otthon magát benne. Erdei házából érkezett, melyet a császártól kapott, forrás mellett. Más vándorok a Quo vadis templomba mennek, megint mások repülőterekre indulnak…

Hirdetni a hit jó énekét

Szerző:

Kodály-szobor Galyatetőn

Láttam sokaságot még a Kodály-centenárium évében, 1982-ben Galyatetőn: a hegyek alatti faluközösségek zarándokcsoportjait, melynek tagjai az esős, hűvös augusztusi nap ellenére búcsús szívvel énekelték régi énekünket: Angyaloknak Királynéja, tiszta Szűz… Valaki megjegyezte: „Mintha zarándoklatra jöttünk volna, Kodály művészete, úgy látszik, erre is szólít.” A kápolnában, az álló sorban imádkozott Bárdos Lajos, a szentélyben Rajeczky Benjamin ciszterci zenetudós, Nádasi Alfonz bencés és id. Fasang Árpád, a mester barátai, volt munkatársai. A misét Szakos Gyula püspök celebrálta; a fiatal plébános, Kacsik Árpád a házigazda közvetlenségével köszöntött mindenkit. A harmóniumon, melyen Kodály kántorként is játszott, emléktábla csillogott, a falon Miletics Katalin szobrász-keramikus Kodály-domborműve hívta fel a figyelmet, s hívja fel ma is. Szenthely (nemzeti zarándokhely) ez az 1941-ben fölszentelt kápolna, ahol „sok távolság van jelen” történelmünkből, s a Fiú, „ki szétosztatott sok apró s majdnem szótalan szerepre”, magaslatból őrködik az ország közössége fölött.