A kereszténység krisztusi létével mindig számított a szentekre, az önzetlenség ártatlan példáira, akiknek magatartását a lelki írók a benső élet „gyakorlati érdekének” neveznek. Hangsúlyozzák, hogy Isten körül nem tétlen lelkek bolyonganak, hanem működő munkatársak.
A muzsikussal találkoztam először, a zongoraművésszel. Orgonapadon ült, misén kísérte a népénekeket. Lehet-e ennél nagyobb kitüntetés? – mint Kodály kérdezte Visszatekintésében saját „kántor-pozíciójára” utalva. Aztán már a Játék és muzsika következett a barátságban, költészettel, rádiós-tévés műsorokkal társulva.
Isten, ki mindent létbe hívsz, / Mennyek vezére, ékesen / Ruházod fénnyel nappalunk / S éljünk álmok kegyelmivel, / Hogy így megernyedt tagjaink / Munkára ajzza pihenőnk, / Enyhítse bágyadt szellemünk / S kínos siralmunk törje szét.
Szent Ágoston szerette ezt az imádságot, Szent Ambrus fényfohászát. Milánó főpapja sohasem törekedett teologizálni népszerű verseiben, folyton a szív bőségével mondta ki a legelvontabb igazságokat.
A kápolna a hegyen nemzetközi kegyhely is művészeti emlékeivel, Kodály Zoltán szellemével, aki itt hajdan a kántort helyettesítette (!). A harmónium az ő keze érintését őrzi (történelmi hangszer). A zeneköltő születésének százéves jubileuma óta kapott nagyobb figyelmet a szentély azáltal, hogy a plébános és a Fasang-család gondoskodása a zene spirituális helyévé avatta.
Bizonyítéka volt ő is a művészet megtisztító erejének – a kor idegen bálványai közt. Benső világában mécses világolt: a hité és az elkötelező hivatásé. 1929-ben született, Szeged városát vallotta magáénak, ahol a piaristák gimnáziumában mint ötödikes diák autodidaktaként kezdett vezényelni, mivel a jó nevű iskola éppen énektanár nélkül maradt.
A történelemnél jobban semmi sem tud ragaszkodni titkaihoz, melyeket nagy számban romok, várak maradványai rejtegetnek. Ilyenkor mondja a régész: föl kellene tárni minden „zugot”, ahol gyanúsak a földrétegek. Felhőmagaslatokból, repülőgépről figyelik már jó ideje a cirkalmas alantit, következtetnek, összefüggéseket keresnek, s bizony nemegyszer legendák fátyolos hátterében keresnek csupán egyetlen nevet, adatot.
A San Pietro egyik mellékoltára alatt várja a feltámadást Giuseppe Sarto. 1903. augusztus 4-én választottak pápává. Harmadik utóda 1954 májusában szentté avatta.
A Piusz nevet vette föl, a „kegyesek” sorában ő volt a tizedik. Messziségbe néző tekintet, mély szemek, s a már kanonizációja után a képein megjelenő „fénytöbblet” egyáltalán nem stilizált arcról tanúskodik, hanem arról a benső emberről, aki volt.
Arany Jánosnál „lomha”, Kosztolányinál „rút varangy”, amit a kegyetlen gyermekösztön véresen megöl. Ki bocsátkozna vitába a freudi mélylélektan megállapításával, amely kegyetlen jelzővel illeti a gyereket.
