XVI. Benedek a 2008-as gazdasági világválság után kiadott Caritas in veritate kezdetű enciklikájában emlékeztetett arra: a közjó szolgálata elsőrendű kötelesség, egy keresztény számára ez a szeretet gyakorlásának társadalmi útja. Nem lehet megengedni, hogy a gazdaság, a piac, a közélet szereplői csoportérdekeket szem előtt tartva cselekedjenek – a közjó elsőbbségét biztosítani kell, hisz csak ez alapozhatja meg a társadalmi békét.
Az evangélium szívét képezi az Atya kinyilatkoztatása, csakis ez a titok tárja fel Jézus ön – azonosságát. Az Atya ugyanis a Fiúhoz való viszonyában hordozza az atyaságot – és viszont. A Szentháromság első és második személye szüntelenül egymásra mutat. Egyik a másik nélkül nem érthető meg. Minden olyan okoskodás, amely önmagában akarná az atyaság és a fiúság lényegét felmutatni, szükségképpen kudarcra van ítélve. Az Atya az, aki öröktől nemzi a Fiút, aki kiárasztja életét, mindenét odaadja a másiknak.
Az Evangélium öröme
Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás negyedik fejezete az evangelizáció társadalmi vetületével foglalkozik. Az általános bevezetés (EG 177–185) után Ferenc pápa egy olyan témát vizsgál meg közelebbről, amely különösen is közel áll a szívéhez: a szegényekkel való törődés kérdését.
A Szentírás kivételes helyet biztosít a szegényeknek. Már a próféták tapasztalhatták, hogy míg a hatalmasok, a főpapság, a királyok, az előkelők bezárták szívüket Isten előtt, látszatra ugyan követték az Úr parancsait, valójában azonban csak önnön javukkal törődtek, addig a szegények, a föld népe nyitott szívvel befogadta a tanítást. Az evangéliumban kibontakozik a szegénység tanítása. Nagy hálaénekében Mária az egyszerűek, az alázatosak közé sorolja magát (Lk 1), s Jézus legelső, Izajás textusa alapján tartott igehirdetése is arról szól, hogy az örömhírt a szegényeknek, az ínséget szenvedőknek hirdetik (Lk 4). Ha meg akarjuk érteni a megváltás szó őseredeti jelentését, azt is ezen a síkon kell keresnünk: ami ezen ókori fogalomban kifejezésre jut, az a lelki és a testi felszabadítás (egy rabszolga szabaddá tétele, egy zálog kiváltása, egy adósság eltörlése). A megváltás eredménye a teljes értékű emberi fejlődés és a valódi, minden emberi dimenzióra kiterjedő jólét (EG 192).
Az Evangélium öröme
„Az evangelizáció azt jelenti, hogy jelenvalóvá tesszük a világban Isten országát” (EG 176). Ezzel az egyszerű tőmondattal indul az Evangelii gaudium negyedik fejezete, amelynek címe: „Az evangelizáció társadalmi vetülete”. Amennyire egyszerű a fenti mondat, annyira szerteágazó a kihatása, hisz rámutat, hogy az evangelizáció nem absztrakt vallási tevékenység, hanem olyan magvetés, amely szárba szökkenve mindent áthat, átalakít – nem véletlen, hogy Jézus a kovász és a tészta, a só és az étel, a fény és a sötétség hasonlatával írta le Isten országa és a világ viszonyát. A kérügmában közölt krisztusi hit ugyanis nem „magánügy”: nem pusztán annyit hordoz magában, hogy a hívőnek mit kell hinnie.
XXIII. János és II. János Pál szentté avatása elé
Amikor egymás mellé helyezünk két kivételes alakot, szinte önkéntelenül méricskélni kezdjük őket: melyik ilyenebb, melyik olyanabb, ki volt a nagyobb, jelentősebb. Ez a megközelítés segít minket abban, hogy szájunk íze szerint értelmezzük a valóságot. Ugyanakkor eközben a valóság lényegét: az elevenséget, a személyes megismételhetetlenséget, minden egyes emberi élet radikális másságát, mégis egységét veszítjük el szemünk elől.
Fehérvasárnaptól Róma két püspökével gyarapodik a szentek névsora: XXIII. János és II. János Pál ugyanaznap emelkedik oltárra. Két összemérhetetlenül egyedi, mégis sajátos módon egymásba kulcsolódó élet tárul fel előttünk Isten kegyelmének fényében. Egyszerű származás, a történelmi viharok által jellemzett tanulmányok és fiatal papi évek, nagy kihívásokkal szembenéző püspöki szolgálat – mindez közös bennük. A leginkább elgondolkodtató közös pont azonban a címet is adó gondolat: ők mindketten történelmet írtak. Úgy váltak mérföldkővé és fordulóponttá, hogy erre soha nem készültek. Nem akartak hősök, kimagasló egyházi személyiségek lenni. Ám mindvégig készek voltak beteljesíteni Szent Pál szavát: „Futok [Krisztus] után, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van” (Fil 3,12–13).
A magyarországi soa hetvenedik évfordulójára emlékezve a közelmúltban kerekasztal- beszélgetést tartottak Szegeden a Gál Ferenc Főiskola szervezésében. A résztvevők – Schőner Alfréd, az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem (ORZSE) rektora, Lednitzky András, a szegedi zsidó hitközség elnöke, Kiss-Rigó László katolikus, Bölcskei Gusztáv református és Lackner Pál evangélikus püspök, valamint jelen írás szerzője – Haraszti György professzor moderálása mellett igyekeztek megragadni XX. századi történelmünk e borzalmának mélységét, amely Jób kérdését fogalmazza újra: Miért a céltalan szenvedés, a halál? Hol van ilyenkor Isten? A kiindulópontot két gondolat képezte: Elie Wiesel szerint Auschwitzban nem a zsidóság, hanem a kereszténység halt meg; Hans Jonas pedig úgy fogalmazott, hogy a soa után nem tartható fenn Isten mindenhatóságának állítmánya, hisz az Úr gyengének bizonyult.
Az evangélium öröme
Az apostoli igehirdetés, a kérügma hitünk alapzata. Középpontjában Jézus Krisztus személye s evangéliuma áll. Ferenc pápa „az első hirdetésnek” nevezi, amelynek tartalma ekként foglalható össze: „Jézus Krisztus szeret téged, életét adta azért, hogy üdvözítsen téged, és most mindennap melletted él, hogy megvilágosítson, megerősítsen, megszabadítson téged” (EG 164). Ennek az üzenetnek az elsősége nemcsak időbeli tény (először ez hangzott fel), de minőségjelző is: ez „a fő üzenet, melyet mindig újra meg kell hallgatni különféle módokon, s amelyet mindig újra kell hirdetni a katekézis során ilyen vagy olyan formában, minden fázisában és pillanatában” (ugyanott).
Az Evangélium öröme
A buzdítás matematikai középpontjában a homíliáról szóló alfejezet áll. Ebben Ferenc pápa gyakorlatorientált kézikönyvet ad a prédikálók kezébe. Kezdjük a szó helyes értelmezésénél! A homília „a liturgián belüli igehirdetés” (EG 135), amely a szentírási szakaszokhoz, a liturgikus szövegekhez kapcsolódik. A pápa többször felhívja a figyelmet arra, hogy a filozófiai eszmefuttatások, konferencia-előadások, katekézisek vagy a hosszas moralizálások, közéleti, politikai frázisok idegenek a liturgiától, amelynek keretében felhangzik a beszéd (EG 137k), de idegenek az Igétől is, amelyet hirdetni kell. A homília emellett „próbakő”, amelyen lemérhető, hogy a pap mennyire van közel a népéhez, s mennyire nyitott a rábízottak valóságával való találkozásra (lásd ugyanott).
