A halál hatalmának gyökere

Jn 6,37–40

 

Az ember számára a halál dráma, valóságunk radikális megkérdőjelezését jelenti. A Szentírás mégis így tanít: „A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak. Nincs bennük pusztító méreg, és a földön nem az alvilág uralkodik. Mert az igazságosság halhatatlan” (Bölcs 1,13–15). Ha ez így van, miért nem ezt mutatja a mindennapos tapasztalat? Ha igazat szól a Biblia, s a földön tényleg „nem az alvilág uralkodik”, miért kell minden élőnek meghajolnia a természet törvénye előtt? Az Isten akarata gyenge lenne a valósággal szemközt, s ily módon mi magunk is örökre megválaszolatlan kétely előtt állunk a halálban?

Lemondásunk jutalma

Mt 20,1–16a

 

A szőlőmunkásokról szóló példázatnak számos olvasata van, hiszen sokféle szövegkörnyezetben felbukkanó bibliai képeket alkalmaz (gazda, szőlőhegy, munka, bér). Van azonban egy olyan vetülete is ennek az elbeszélésnek, amelyet olykor nem veszünk eléggé figyelembe.

Az evangélium előző fejezete szól a gazdagság veszélyeiről (Mt 19,23–26), illetve beszámol a tanítványok kérdéséről, amellyel azt firtatják, mi lesz a lemondásuk jutalma (Mt 19,27–30). Itt hangzik el Jézus válasza arról, hogy az elsőkből utolsók, az utolsókból elsők lesznek, s hogy „aki nevemért elhagyja [mindenét], százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29).

Háborgó tengeren Mt 14,22–33

A mai vasárnapon érdemes elelmélkednünk a Jézus és Péter között lezajló párbeszédről és eseménysorról. A tanítványok kollektív rémüldözése közepette egyetlen hangként szólal meg Péter kérése: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!”. Hajlamosak vagyunk félreérteni ezt a kívánságot. Mintha arról lenne itt szó, hogy egy csodával, valamiféle hatalom megnyilvánulással kellene a Mesternek bebizonyítania, hogy ő az. Lehet, hogy van ilyen szándék is a tanítvány szavai mögött. Mindazonáltal a lényeg mégsem a hatalom „átruházása”, a csodaerő megosztása, hanem a vágy: „…hogy hozzád menjek”. Ez a történés kulcsa, szíve. Péter nem egyszerűen a vízen akar járni, ő ahhoz akar odamenni, akit szeret, akiben bizalma van. A háborgó tengeren, a hánykolódó bárkában nem érzi magát olyan biztonságban, mint a Mester mellett.

A nagy válasz Mt 16,13–19

A főünnep evangéliumi szakaszának kiindulópontja Jézus kérdése: a tanítványok szerint kinek tartják őt a többiek? Kórusban érkeznek a különböző válaszok. Amikor azonban személyessé válik a kérdés – „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (v. 15) –, csönd támad. Ez ugyanis olyasmi, ami távolságtartóan már nem megválaszolható. A kérdés immár közvetlenül a tanítványokhoz szól, minden bizonnyal ezért nem érkezik előre kész válasz. Péter az egyetlen, aki megszólal, s kimondja hitvallását: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (v. 16). A hit középpontját ragadja meg, s ezért e mondat nem származhat tisztán emberi megfontolásból.

Mária, az evangelizáció anyja

Az Evangélium öröme

Ferenc pápa, miután megrajzolta azt a lelki karaktert, amelynek ki kell alakulnia a keresztények missziós megtérése nyomán, rámutat a leghitelesebb példára: Máriára. „A Szentlélekkel együtt a nép körében mindig ott van Mária. Ő gyűjtötte egybe a tanítványokat, hogy hívják a Szentlelket (ApCsel 1,14), s ezzel lehetővé tette azt a missziós robbanást, amely pünkösd napján történt. Ő az evangelizáló egyház Anyja, és nélküle nem érthetjük meg teljesen az új evangelizáció lelkületét” (EG 284).

Találkozás és közösség

Az Evangélium öröme

Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás utolsó, ötödik fejezete ezt a címet viseli: Lélekkel evangelizálók. Ferenc pápa a helyzetelemzés, a veszélyek, kísértések számbavétele, a megvalósítandó célok felsorolása után a lelki alapokat fekteti le. Kifejti azon szempontokat, amelyeknek vezérelniük kell mindannyiunkat az egyház nagy missziós megtérésében (EG 25). A zárófejezet első felében ezért olyan motivációkat találunk, amelyek hozzájárulhatnak a missziós lendület megújításához.

Lélekben és imádságban

Az Evangélium öröme

A missziós megtérés motivációinak sorában a Krisztussal való személyes találkozás és a népként való létezés öröme után a szentlelkes dimenzió következik: A Feltámadott és az ő Lelkének titokzatos tevékenysége (EG 275–280). Azért is fontos erről a szempontról sokat elmélkednünk, mert (legtöbbször az ortodox teológia részéről) gyakran éri az a vád a „latinok” hitét, hogy „Szentlélekfelejtésben” szenved. Ez összefügg mindazzal, amit a pápa már korábban elmondott buzdításában: „Reflektáltunk a mély lelkiség hiányára, amely pesszimizmusba, fatalizmusba, bizalmatlanságba torkollik” (EG 275). Ezért fontos örök kiindulópontul vennünk a feltámadást, az ugyanis ezt üzeni nekünk: „Ahol úgy látszik, hogy minden meghalt, ott apránként mindenfelől a feltámadás csírái jelennek meg.

Párbeszéd és béke

Az Evangélium öröme

A katolikus egyház tanításában központi fontosságra tett szert a párbeszéd gondolata. VI. Pál így írt első enciklikájában: „Az egyház szó, az egyház üzenet, az egyház párbeszéd” (Ecclesiam suam, 67). Ferenc pápa tudatosan nyúl vissza ehhez a II. vatikáni zsinaton elmélyített örökséghez. Kifejti, hogy a társadalmi szintű párbeszéd a béke megteremtésének előfeltétele, s a dialógus alábbi színtereit emeli ki:

– Párbeszéd a hit, az ész és a tudományok között (EG 242– 243). Korunk tudományos-szellemi körképében sok a hit- vagy egyházellenes hang (pozitivizmus, szcientizmus), ez azonban nem eredményezheti a párbeszéd melletti elkötelezettség csökkenését. „Az evangelizáció figyel a tudományok haladására” – írja a pápa, majd hozzáteszi: e párbeszédből mindkét fél gazdagodhat (EG 242).