Advent negyedik vasárnapján az angyali üdvözlet története hangzik fel a szentmisében. Az évszázados prófétai várakozás beteljesülése, az első úrjövet ez. Az evangéliumi elbeszélés csodás módon vezet be bennünket a kegyelem világába, a csöndes adventi öröm legelső személye, Mária által.
Hetvenszer hétszer megbocsátani – micsoda kihívás, milyen emberfeletti feladat! A világ annyi rosszal, fájdalommal szembesít minket, a szüntelen megbocsátás pedig kiszolgáltatottá tesz, hiszen a másik ember visszaélhet a jóságunkkal.
Ha a magyar olvasó Szíriáról hall, először talán a híradások külpolitikai rovata jut eszébe – a közel-keleti helyzet kapcsán megannyiszor hallunk a diktatúráról, a terrorizmusról és a békefolyamat nehézségeiről. E kép azonban semmit sem tár fel a térség valójából. Az ókorban Szíria nevet viselő területen napjainkban a szír és a török állam osztozik.
A Biblia üzenete
Evangéliumi perikópánk hasonlatokban szól a mennyek országáról. Az első két példabeszéd tartalma közel áll egymáshoz: mindkettőben olyan emberről van szó, aki váratlanul nagy értékre talál, amelynek megszerzéséért mindenét kész odaadni. E hasonlatok két jelentéssíkot zárnak magukba: az egyik lényege a megtalált érték végtelen nagysága, a másik pedig az ember ezzel kapcsolatos viselkedésére hívja fel figyelmünket. Isten országa olyan kincs, amelynek megszerzéséért semmilyen ár nem lehet drága, amely önmagában felülmúlja az ember minden várakozását.
A húsvét utáni negyven nap különleges idő Jézus és az apostolok életében. Ekkor nem kerül sor nagy néptömegeket megmozgató tanításokra, különös elrejtettség hatja át ezt az időszakot. Mi ennek az oka?
Az, hogy Jézus feltámadása lényegileg más, mint Jairus lányának, a naimi ifjúnak vagy éppen Lázárnak a feltámasztása. Ez utóbbiak korábbi földi életükbe térhettek vissza: minden ugyanúgy folytatódhatott számukra, mint előbb volt. Ugyanúgy megmaradt a betegség, a testi szenvedés tapasztalata, végső soron pedig az elkerülhetetlen testi halál törvénye is. Jézus azonban nem így támadt fel. Ő már a húsvéti új életet hordozza feltámadásában.
Evangéliumi perikópánk két egységre bomlik: az elsőben a szamaritánusok falujából kiutasított Jakab és János dühükben égből jövő villámmal akarják elpusztítani a helybelieket, míg a másodikban három ember vállalkozna Jézus követésére, s mindhárman sajátos útmutatást kapnak, hogy miképp tehetik ezt meg.
Pápai tanács a „keresztény világ” új evangelizációjáért – Szent Péter és Pál apostolok főünnepének előestéjén – követve a régi hagyományt – XVI. Benedek felkereste a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikát, esti dicséretet imádkozott a népek apostolának sírjánál, és homíliát mondott, amelyben az imaóra harmadik antifónájából kiindulva – „Te az Úr választott eszköze vagy, és az igazságot hirdeted az egész világon” – Szent Pál alakjához kapcsolódóan az egyház missziós küldetéséről szólt. A II. vatikáni zsinat során és az utána következő időszakban a kérdés szakértői egyre többször és mind elmélyültebben foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy az egyház miként képes hirdetni Krisztus igazságát a megváltozott világ embereinek.
A pünkösd ünnepét követő vasárnapot az egyház a keresztény hit egyik központi misztériumának, a Szentháromság titkának szenteli. Az egymást követő korok eltérő módon igyekeztek értelmezni ezt a tanítást. Vannak, akik háromistenhittel vádolják a keresztényeket, mások azt vetik szemükre, hogy görög filozófiai kategóriából kiindulva hozták létre e sajátos doktrínát. Mindezen ellenvetések azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a Szentháromságba vetett hit nem Jézus tanításából, hanem a keresztény közösségek elferdült bibliaértelmezéséből fakad.
