Evangéliumi perikópánknak két kulcsszava van: a dicsőség és a szeretet. Mindkettő ismert a köznyelvből, mégis érdemes feltennünk a kérdést: tudjuk-e, mi az értelmük? Annyira ismerősek számunkra – de vajon ugyanarra gondolunk-e ezen szavak kapcsán, mint amire a Szentírás gondol?
A János szerinti evangélium húsvéti elbeszélése más, mint a többi evangéliumé. Kevesebb adatot ismerünk meg, kevesebb szereplővel találkozunk (vö. Mt 28,1-15, Mk 16,1-14, Lk 24,1-12). Itt nincsenek asszonyok, angyalok, nem hallunk a sír őrzőiről, sem szemmel látható, füllel hallható csodálatos jelekről. Mintha Jánost nem az események időbeli sora, dokumentálása érdekelné, hanem valami egészen más, amit a húsvéti hit születésének nevezhetünk.
Evangéliumi perikópánk a vallásos élet egyik nagy kérdésével szembesít minket ezen a vasárnapon: milyen összefüggés van a bűnös vagy az igaz életmód, illetve az isteni büntetés vagy jutalom között? Az ószövetségi etika a kérdésre egyszerű és világos választ adott: Isten a földi életben a jókat jutalmazza, a rosszakat pedig bünteti.
Evangéliumi perikópánk sajátos dinamika útján vezet: első részében egy egyszerű beszámolót találunk (Jézus a bárkából tanítja az egybegyűlt népet), második részében egy szimbolikus jelentésű csodás eseményre kerül sor (a csodálatos halfogás), végezetül pedig egy mély és eleven teológiai tapasztalás bontakozik ki (Péter térdre borulása Jézus előtt).
Evangéliumi szakaszunk elbeszéli, hogy a „feszülten várakozó” nép előtt János a Jordán folyó vizében megkereszteli a hozzá érkező Jézust.
Advent a várakozás ideje – ezt tudjuk mindannyian. De kire, mire is várunk tulajdonképpen? Bizonnyal várjuk a születés ünnepét, a betlehemi éjszaka felidézését. Bizonnyal készülünk a nagy emlékezésre, amikor megjelenik előttünk egy „csendes éj” képe az Újszülöttel, Máriával és Józseffel, a hódoló pásztorokkal. Csakhogy az adventi szentírási szakaszok mintha megzavarnák ezt az idilli képzetet. Túl a közismert karácsonyi eseménysoron valami egészen más felé is irányítják figyelmünket: egy Király érkezésére, ítéletre, számadásra, végre és beteljesülésre.
Az egyházi év végéhez közeledve az evangéliumi szakaszok a végidő várására hangolnak. A mai vasárnapon Jézus a világvége döbbenetes erejű képeit állítja elénk: „A nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek.”
Evangéliumi szakaszunk a jézusi identitás egyik alaptulajdonságát fogalmazza meg: a szolgálat fontosságát. Itt nem pusztán egy szép ideálról van szó, hanem radikális állásfoglalásról, követelményről. „Az Emberfia nem azért jött…” – ez a jézusi megfogalmazás jól körülírható távlatba helyezi a szolgálat gondolatát. Az Emberfia egyike Jézus felségcímeinek, vagyis azoknak a kifejezéseknek, amelyekkel a Szentírás a Megváltót megnevezi.
