Schmidt Egon

A sárga csőrű, kormos tollú madár a Népliget kertészeti irodája mögött szállt a bokrok mellett az avarba, talán tízméternyire előttem. Körülnézett, aztán úgy nekiesett a száraz leveleknek, mintha valami elszámolnivalója lett volna velük. Csőrével keményen, látszólag szörnyen dühösen csapkodta őket, csak úgy repültek szerteszét. Néha kis szünetet tartott, felcsípett valamit, aztán kétszeres erővel hajigálta tovább a leveleket. A fekete rigók naponta több négyzetméternyi avart forgatnak meg, ezzel hasznos szellőztetőmunkát végeznek, de összeszedik az alatta talált férgeket, pókokat és rovarokat is. Kíváncsi voltam, mennyi ideig „dühöng” a fekete madár, de sétálók jöttek arra, mire a rigó, láthatóan kelletlenül, a bokrok alá repült.

Reggel még ragyogó kék volt az ég; semmi jele nem mutatkozott annak, hogy valami készül. Dél felé viszont hirtelen sötétedni kezdett az erdő, néhány perc múlva pedig már az ég is megdördült, és alig halt el a dörrenés, már zuhogott.

Májusi pompájában zöldellt a gyertyános tölgyes, amikor megálltam az egyik öreg fa mellett. Az erdő előtt, a napsütötte réten virágok tárták tarka szirmaikat a felettük repülő rovarok felé. Szellő ringatta a pipacs leheletfinom piros szirmait, sárgán virított a bakszakáll, és mindenfelé nagy, fehér foltokat rajzolt a kamilla.

A Tömörkény és Csanytelek határában, a Tisza jobb partjától nem messze elterülő, korábban természetes szikes tó helyén ma nagy tógazdaság üzemel. Napsütötte április eleji reggelen érkeztünk a tavakhoz, ezúttal legkisebb unokám, Ricsi és Bence barátja is velünk voltak.

A fülemülék előőrsei április elején bukkannak fel a költőhelyeken. A hímek érkeznek először, és ha kipihenték az Afrika délkeleti tájairól, például Tanzániából tartó több ezer kilométeres vándorút fáradalmait, területet, territóriumot foglalnak, majd énekelve párt igyekeznek csalogatni magukhoz.

Kopasz ágon ült, és percenként küldte a fák közé tavaszköszöntő kedves kiáltását. Sárga mellényét meg-megborzolta a szellő, miközben fél szemmel azt a másik széncinegét – talán a párját – figyelte, amely az avarban ugrálva kutatott táplálék után.

Véletlenül vettem észre. Csak megszokásból pillantottam fel az erdei út mentén álló magas lucfenyőre, amikor az ágak sűrűjében, a zöld tűlevelek között megmozdult valami.

Február elején tucatnyi telefonhívást kaptam, az emberek a fővárosban felbukkant nagy madárcsapatokról érdeklődtek. A többség csupán kíváncsi volt, de akadt, akit megijesztett a kert fáira telepedett sok száz madár látványa. Pedig szokványos, évről évre ismétlődő jelenségről van szó. A fenyőrigócsapatok minden ősszel megérkeznek, idén februárban talán a hirtelen jött hideg és nagy havazás miatt bukkantak fel nagyobb tömegben és váratlanul.