Fél óra az erdőszélen

A hajnali harmat még a fűszálakon csillogott, és amikor egy tarka potrohú poszméh éppen a cipőm orra előtt az árvacsalán virágára ereszkedett, kövér vízcsepp hullott a földre. Hátamat kényelmesen a törzsnek támasztottam, aztán nyakamban a távcsővel, kezemben a jegyzetfüzettel vártam. Kíváncsi voltam, mit lát és hall az ember fél óra alatt két különböző élőhely találkozásánál.
Az első hang a sárgarigó flótája volt. A korona magas ágai közül jött, de hiába kerestem a távcsővel, nem sikerült megtalálnom. Az aranytollú madár olyan tökéletesen olvad a zöld lombok közé, hogy ha nem mozdul, szinte lehetetlen észrevenni. Még kétszer szólt, de a második „huncut a bíró” már távolabbról érkezett, és utána többé nem hallottam. Helyette barátka kezdett énekelni, majd egy kakukk szólalt meg, és ettől kezdve percenként ismételgette névadó kiáltását. A rét nemrég még sárgállott a gyermekláncfű virágaitól, helyettük most szürke gömböcskék várták, hogy a szél szétszaggassa és az apró magokkal továbbrepítse őket. A levegőben, talán húsz méter magasan, vörös vércse szitált. Fejét lefelé fordítva figyelt maga alá, majd egy idő után továbbrepült, és újra megállt a levegőben. Később észrevehetett valamit a fű között, mert ereszkedni kezdett, de már félúton abba is hagyta. A pocok vagy gyík még idejében észrevehette a veszélyt, és eltűnt a föld alatt. A vércsék próbálkozásai közül legfeljebb a fele jár sikerrel, a madár felemelkedett, és távolabb megint szitálni kezdett. Percekig semmi sem mozdult, aztán zöld küllő kiáltott, majd széncinege érkezett valahonnan hernyókkal a csőrében. Megült egy ágon, futólag rám pillantott, aztán sietve továbbrepült az erdő belseje felé. Még tíz perc hiányzott a fél órából, amikor az erdőszéli bokrok alól fácánkakas sétált ki a rétre. Megállt, felemelte a fejét, körülpillantott, aztán, mert észrevehette a mozdulatot, amikor a távcsövet a szememhez emeltem, megfordult és visszaszaladt a bokrok alá. A távolból fülemüle csattogását hozta a szél, megállás nélkül kiáltozott a kakukk, a tölgyek koronája körül cserebogarak keringtek, és egy vakondtúráson, addig észre sem vettem, bogáncslepke élvezte széttárt szárnyakkal a napsugarakat. Magasan a rét felett pacsirta kezdett énekelni, vadgerle búgott, a fák közül a csilcsalpfüzike „csipcsup-csip-csup”-ját hallottam. A fatörzs mellett az avarban éticsiga mászott megfontolt lassúsággal, szemben vele kis fekete bogár szaladt. Amikor a csigát észrevette, megtorpant, rácsodálkozott, aztán ügyesen kikerülte, és továbbsietett. Már a fél óra vége felé járt, amikor búbosbanka kiáltott. Alig halt el az „up-upup”, vörösbegy kezdett dalolni, és éppen a noteszt csúsztattam az oldalzsákba, amikor harsány „krü-krükrü” kiáltással fekete harkály repült végig a fák között.