Egy író-olvasó találkozó alkalmával egy kisfiú azt kérdezte tőlem, melyik állat érzi magát a legjobban az állatkertben. Nagyon csodálkozott, amikor kapásból rávágtam: a verebek. Mert ők szabad választásukból élnek ott, oda repülnek és ott torkoskodnak, ahová és ahol éppen kedvük tartja. Talán soha nem jártak még a kert határán túl, de biztosan nem is hiányzik nekik.
Szeretem a természetfilmeket, és ha csak lehet, azokra a csatornákra kapcsolok, ahol a képek távoli tájakra, legfeljebb állatkertekben látható állatok közé viszik az embert. Gyönyörködöm a szebbnél szebb képekben, de közben mindig megdöbbenve hallom a kísérőszövegben a „gyilkos” szót. Az oroszlánok lerántják a többitől elmaradt vagy a csordától elszakított kafferbivalyt, a gepárd szédületes iramban üldözi és fojtja meg végül a menekülő gazellát vagy a fiatal varacskos disznót, a dél-amerikai őserdőben a hárpia majmokat és lajhárokat zsákmányol.
A Pro Vértes Alapítvány madarakban gazdag, változatos területet mondhat magáénak. A Vértes-hegység féltett büszkesége a fokozottan védett parlagi sas, és ha valaki a vértesboglári templom mellett vezető úton kilátogat a nagy legelőre, szerencsés esetben megpillanthatja a fehér vállfolttal ékes hatalmas madarat, amint a magasban keringve zsákmány után kutat.
A hosszúra nyúlt száraz időszak után végre megjött az eső. Egész éjszaka dörgött az ég, a villámok egybefolytak, de a zápor hajnalra szemerkélőre csendesedett, később pedig már a nap is kisütött. Az erdőszélen tarka tollú fácánkakas szárítgatta ázott tollazatát, mindenütt kéken virított a katáng, a fűben ezernyi fehér foltocska jelezte az apró szulák virágait.
A fák hűvös lehelete csak némileg enyhítette a már kora reggel fülledt meleget. Gyenge szellő borzolta a leveleket, és az ösvényen a hajnali zápor nyomán mindenütt boldogan másztak a csigák. Vízcseppek csillogtak a fűszálakon, és amikor kicsit erősödött a szél, a fák koronájából is hullani kezdtek. Egy kövér csepp a távcsövem lencséjébe cuppant. A zsebkendőmmel törölgettem, amikor énekes rigó repült át az ösvény felett, csőrében két hosszú giliszta lógott. A bokrok közé repült, leszállt az avarba, és ezzel elárulta, hogy fészket elhagyott fiókáit eteti a sűrűben.
Derült ég, szikrázó napsütés, sok madár, talán így lehetne röviden jellemezni ezt a kiskunsági kirándulást. Andris vezetésével először egy kerecsenek lakta fészekodút kerestünk fel. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szakemberei a magasfeszültségű oszlopokra helyezett költőládákkal igyekeznek segíteni e fokozottan védett, gyönyörű ragadozónak.
Április 16-án Tömörkény határában, egy hajdani szikes tó helyén létesített halgazdaságban jártunk. Útközben a sok belvíz egyikén récék, szárcsák és bütykös hattyúk mellett tizenkét gólyatöcsöt láttunk. Az első halastó mellett bokorsor húzódik, benne csilcsalpfüzike és barátka énekelt, a magas nyárfákon erdei pinty csattogott és a sípom csalogató hangjára nyomban válaszolt, dalolni kezdett a fülemüle is. A gátakról jó kilátás nyílik a tavakra, ahol búbos vöcsök, szárcsák és récék úszkáltak, felettük sirályok keringtek. Feltűnően sok volt a szerecsensirály, orrhangú, kissé nyávogó „kjau” kiáltásaikat mindenfelől hallottuk. A szerecsensirály viszonylag új vendég Magyarországon, az első párok a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben kezdtek költeni először a rétszilasi halastavakon, majd a szegedi Fehértón. Számuk azóta örvendetesen nőtt, ma dankasirályokkal vegyes telepeken legalább négyszáztíz pár fészkel az országban.
Napsütéses, igazi szép májusi reggel volt, amikor elindultam az alföldi csatorna mentén. Akácillat úszott a levegőben, fehérbe borult, virágzó bodzabokrok integettek felém, és hangosan, boldogan daloltak a madarak. Egy körülbelül két kilométeres szakaszon terveztem számolni őket. Május közepén már szépen zöldell az új nád, a nádirigók mégis tavalyi, kimagasló, száraz szárakon kapaszkodva énekeltek. Harsogó, „kara-karakit- kit” karicsolásuk nem különösebben szép, de hozzátartozik a nádszegéllyel kísért csatornák hangulatához.
