Szabadon az állatkertben

Nemrég egyik unokámmal jártunk kint, és a majmok, elefántok, tigrisek mellett figyeltem az „albérlőkre” is. Az első, amelyet megláttam, egy orrszarvú hátán trónoló szarka volt. A hatalmas vastagbőrű lustán lépegetett, a szarka meg ütemesen billegette magát, még csörögni sem átallott. Aztán gondolt egyet, felröppent, és elszállt a vízilovak felé. Ők most kint vannak, de emlékszem egy decemberi napra, amikor a téli szálláson láttam őket, és a fejük felett vidáman csiripelt kéttucatnyi veréb. Kint hullott a hó, odabent jó meleg volt, s kedvükre válogathattak a takarmány között. Mi mást is kívánhatna magának egy szürke kis veréb?

Télen-nyáron látni dolmányos varjakat is. Károgva szállnak egyik kifutóból a másikba, itt is, ott is felcsípnek valamit, biztosan nincs okuk panaszra. Tavasszal valószínűleg költenek is a kert magas fáin. Az oroszlánok ordítása és a pávakakas nyávogó kiáltása mellett is hallom a csókák „csjek” hangjait; széncinegék ugrálnak az ágakon, és mivel augusztusban már tart a vonulás, távcsövemmel a lombok között bujkáló sisegő füzikéket, egy száraz ágon pedig szürke légykapót sikerült megfigyelnem.

A nagy tó felett szürke gémek keringenek. Fészkeiket a fák ágaira rakják, és minden évben fiókákat nevelnek. Azok aztán vagy itt maradnak, vagy elrepülnek. A vízen úszó tőkés récék jelentős része szintén csak „potyázni” jár az állatkertbe. Évekkel ezelőtt, amikor feleségemmel több alkalommal hallgattuk a kertben rendezett Strauss-koncertek andalító muzsikáját, gyakran felfigyeltem a sötétben felettünk áthúzó récék fütyülő szárnyhangjaira. Még a toccsanást is lehetett hallani, ahogy a tó vizére értek. Ott úszkáltak reggelig, amikor aztán jóllaktak a valódi kertlakóknak szánt eleségből. Talán még tollászkodtak egy kicsit, majd szárnyra kaptak, és repültek a Duna felé.

Vannak madarak, amelyek csupán egyetlen éjszakára szállnak meg a kertben. A sötétben vonulnak, látják az odalent csillogó vizet, hallják a hangokat, leereszkednek társaik mellé. Reggel azután, amikor jönnek az ápolók, és kicsit később megérkezik a zajos közönség is, megrémülnek, és gyorsan továbbrepülnek.

Már kifelé jöttünk, amikor újra csiripelő verébseregbe botlottunk. A sétányon ugráltak, nem féltek, éppen csak odébbröppentek. Látszott rajtuk, otthon vannak, és teljes biztonságban érzik magukat. Elmondtam unokámnak, mit szeretnék egyszer látni: azt, hogy egy veréb a zsiráf magasban hordott fején a kis szarvacskák egyikére ül. Biztosan előfordult már, de én még soha nem láttam.

 

Fotó: Bécsy László