„Dühöngő” fekete rigó

Felhős, de enyhe volt a reggel, és nem sokkal később apró cseppekben hullani kezdett az eső. A madarak szeretik az ilyen időt, sok esőt és vihart átélt öreg viharkabátom sem bánja, csak a távcső lencséjét kellett takargatnom. Ez a meleg áramlatokkal érkező, finoman permetező eső hozza meg dél felől az erdei szalonkákat, de felpezsdíti a madarak éneklő kedvét is. Mindenfelől hallottam a széncinegéket, a jól ismert kedves „nyitni-kék” mellett egyik másik hím egészen sajátos, egyedi strófával jelentkezett. Csattogni kezdett az erdei pinty, és megszólalt egy kis csilcsalpfüzike is. Idén először hallottam a vidám „csip-csupcsip- csup” kiáltást. Tavaszt hirdetett kacagó hangján a zöld küllő, hangosan „zsi-rozott” egy zöldike, csörögtek a szarkák, és a bokrok mélyén láthatatlan vörösbegy kezdett dalolni.

Az eső éppen csak szitált, mégis hazakergette az embereket, szinte egyedül jártam a ligetben. Elkanyarodtam egy nagy nyárfa felé, amelynek magaságvillájában macskabagoly szokott üldögélni. Mindig ezt a helyet választotta, a ligetben járó madarászok jól ismerték, megjelent a képe az újságokban, sőt nevet is kapott, valaki, ki tudja, miért, Kázmérnak keresztelte el. Bár már hónapok óta nem láttam, felnéztem arra a bizonyos ágvillára, de a bagoly sajnos ezúttal sem ült ott. Elpusztult, vagy máshová költözött, nem tudom. Fájától nem messze két örvös galamb sétált a fűben, egy harmadikat a liget túlsó oldala felől hallottam búgni. A teniszpálya mellett vezető út szélén platánfa törzsébe vájt régi harkályodúból csuszka dugta ki a fejét. Körülpillantott, kibújt, majd újra eltűnt az üregben, és ezt többször is megismételte. Párja ugyanazon a fán, jó magasan, énekelve hirdette a lakás foglaltságát. A csuszkák korán, többnyire április elején kezdenek költeni, és ez a kis eső most jó alkalmat kínált a madárnak, hogy csuszkaszokás szerint sárral körbetapasztva az odú nyílását a saját testméretére szűkítse le. Fekete rigó kezdett fuvolázni, és az egymásba folyó szép strófák abból az irányból jöttek, ahol korábban a „dühöngő” madarat láttam. Ugyanaz a a hím lehetett, de most egy magas ágon ült, és önfeledten énekelt. Észrevettem a barna ruhás tojót is. Az avarban ugrált, de nem dobálta a leveleket, hanem sáros csomóba gyűjtötte őket. Úgy tele volt a csőre, hogy mögötte a feje szinte nem is látszott. Még felszedett valamit, aztán a legsűrűbb bokor felé repült, ahol készülő fészke rejtőzhetett. A hím odafent egy pillanatra abbahagyta az éneket, félrehajtott fejjel utánapillantott, aztán boldogan tovább flótázott. Az esőcseppek közben egyre sűrűbben hullottak, a levegőben az ázott avar fanyar illata érzett, apró zöld levélkék ültek a bodzabokrok ágain, és körben a madarak éneke is azt hirdette: a Népligetbe is megérkezett a tavasz.

Fotó: Bécsy László