Schmidt Egon

A téli hónapokban néha apróra vágott kenyérdarabkákkal megyek a Duna-partra sirályokat etetni. A Szabadság híd és a Petőfi híd között mindig sokan vannak a téli ruhás dankasirályok, és ha észreveszik, hogy valaki megáll a korlátnál, és zacskót vesz a kezébe, nyomban ott gyülekeznek. Szemüket a reménybeli etetőre függesztve keringenek a víz felett, amikor pedig az első kenyérdarabka repül feléjük, rikácsolva igyekeznek elkapni. A téli vagy nyugalmi ruhás dankasirályok feje fehér, csak a fültájékon van egy kis barna folt. Vendégek nálunk, észak, északkelet felől érkeznek, és tavaszig maradnak. A mieink viszont ősszel délebbre repülnek, a tengerpartoknál, lagúnák mentén, főleg Olaszországban töltik a telet. Tavaszi hazaérkezésükkor fejük már szép csokoládébarna, szerte az országban kisebb-nagyobb telepeken költenek.

Valaki már most, november közepén etetni kezdte a madarakat a Népligetben, és a napraforgóval teli flakonra percenként érkeztek a cinegék. Csőrükbe kaptak egy szemet, aztán egy közeli bokorba repültek, ahol kikopácsolták ízletes belsejét, majd máris visszarepültek a flakonhoz. Csuszkapár is járt az alkalmi etetőre. A madarak többnyire a fatörzsön fejjel lefelé kúszva érkeztek, aztán a flakonhoz röppentek, ahol nem egy, hanem két-három napraforgót is a csőrükbe kaptak. A csuszka nagy gyűjtögető, raktárakat készít. Annak idején a Madártani Intézetben szobám ablakából gyakran láttam, amint elálló fakéreg mögé, falrepedésbe rejtik a magokat. Ösztönös cselekvés, nem veszik észre, de talán nem is törődnek vele, hogy ezeket a raktárakat a szemfüles cinegék rendre kifosztják.

Nemrég Makkosmária közelében egyszerre csak azt vettem észre, hogy madarak vesznek körül. Nagyobb cinegecsapat érkezett és kezdtek keresgélni az ágakon. Az addig oly csöndes erdő hirtelen megtelt a sárga mellényes madarak kapcsolattartó, cserregő hangjaival. Egyikük alig néhány méternyire tornászott a bokrokon, néha fejjel lefelé lógva kapaszkodott, hogy a levelek fonákját is átvizsgálhassa. Egy másik fatörzsön kapaszkodva a kéreg repedéséből húzott ki valamit.

Tudtam, hogy az elmúlt hetek nagy esői nyomot hagytak a Kiskunságban is, mégis meglepődtem, amikor Andris fiammal és Kern Roland barátunkkal Apajra látogattunk. Tengerré vált a puszta, a mindenütt csillogó víz a tavaszi hóolvadást követő napokat idézte. A Bugyiból kivezető út mente azonban, talán mert valamivel magasabban fekszik, száraz maradt, és nagyszerű látványt kínált: vagy hatvan túzok csipegette a zöldet. A csapat egy része később elrepült, méltóságteljes szárnycsapásokkal szállt tovább, de a többiek maradtak, és békésen tovább táplálkoztak. Egy szilfa csúcsán nagy őrgébics ült, egy kis bokor legfelső ágáról cigánycsuk figyelte maga alatt a talajt. Az árokparton tömegesen nyílt a sziki őszirózsa, és talán mert már kevés az egyéb virág, vagy mert sok nektárt kínálnak a lila szirmok, rengeteg apró rovar látogatta ezeket.

A tatai Öreg-tó igazán csak később, októberben és novemberben nyújt sok látnivalót, amikor az északi tundrák felől megérkeznek a lilikek és a vetési ludak, és a sok ezer nagy madár esténként a tó vizére húz be éjszakára. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület ekkor rendezi meg minden évben a „Vadlúdsokadalmat”, amely több ezer embert vonz a tópartra. Egy napsütötte szeptemberi reggelen Laci fiammal és Budai Tibor grafikusművész barátommal látogattunk el az Öreg-tóhoz.

Nemrég Budakeszi közelében, a Bodzás-ároknál jártam. Szomorúan láttam, mennyire elöregedtek a bokrok, milyen sok a száraz ág, alig van bogyó, és sajnos nagyon kevés volt a madár is. Ballagtam az árok mentén, és közben feltolultak bennem az emlékek. A múlt század ötvenes-hetvenes éveiben rendszeresen gyűrűztük itt a madarakat az őszi vonulás idején. Akkoriban a bokrok tele voltak feketén csillogó bogyókkal, és sok volt a poszáta is. Ezek a madarak az érés idején szinte kizárólag a bodzabogyókkal élnek, ami egyfajta katalizátort jelent számukra a vonulás idején.

A Csillebércről árnyas erdei út vezet a Budaörs felett húzódó, kopár füvű dombok felé. Az erdő néma volt, azaz mégsem, mert először egy nagy fakopáncs „csik” hangját, majd csuszkapár „tved-tved”-jét hallottam egészen közel; a tölgyfákon keresgéltek, néha fejjel lefelé szaladgáltak a kérgen, és minden repedésbe bepillantottak. Az erdőből kiérve megálltam és körülnéztem. A dombokat bearanyozták a reggeli napsugarak, a rövid fűszálakon harmat csillogott. A távolban, a Farkashegy felett két egerészölyv keringett, a Szekrényes felől a fekete harkály harsány „krü-krü-krü”- jét hallottam. Sáskák pattogtak a lábam előtt, egy galagonyabokor mellett, kényelmesen elnyújtózva zöld gyík sütkérezett.

A napokban a Népligetben járva egy talán csőrepedésből származó kis vízállásnál fürdő fekete rigóra lettem figyelmes. Már egészen lucskos volt, de még mindig fröcskölte magára a vizet, és amikor végül kiugrott, inkább hasonlított kifacsart mosogatórongyra, mint csillogóan koromfekete rigóra. Felszállt egy közeli ágra, és hosszasan tollászkodott. Nem volt nálam óra, de legalább tíz percig tartott, amíg rendbe szedte magát. Elhatároztam, hogy kicsit figyelem a forgalmat; beálltam egy fa mögé, és vártam. Csend volt, a madárének már megszűnt: a fülemülék csattogására, a barátkák csengő énekére áprilisig várnunk kell. Csak az örvös galambok búgnak még – éppen egy ilyen, szép nagy madár volt az első, amelyik a vízhez érkezett.