Ribáry Zoltán

Lássuk, hol jártam az utóbbi néhány órában vagy talán csak pár percben!? Igen, először mintha lett volna egy valószerűtlenül sűrű erdő, ahova nappal sem jut be szinte semmi fény. Egyszer csak szem elől tévesztettem a kirándulócsapatomat, eltévedtem, valószínűleg egyfolytában körbe-körbe bolyongtam. Közben pedig csak szélzúgást, mindenféle állati neszeket, meg a saját lépteim zaját és az egyre nyugtalanabb zihálásomat-szívkalimpálásomat hallottam, s hiába füleltem valamilyen biztató-hívogató hangra – riasztó volt, na.

Ha már úgy alakult, hogy családi ügyekből adódóan nagyjából egy éve havonta kétszer-háromszor hosszabb útra kellett kelnie, Z. – megrögzött tömegközlekedőként – megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni ezekből a több átszállással tarkított hétvégi magányos utazásaiból. Kiváló lehetőséget kínáltak ugyan is kedvenc napilapja magazinnal bővített szombati számának vagy épp az aktuálisan kézbe vett regény néhány fejezetének az elolvasására, rejtvényfejtésre, fülhallgatós nyelvtanulásra.

Amikor Z. először látogatott el a nálánál éppen kétszer idősebb újdonsült ismerőséhez, akire az egyházmegyei karitász segítségével talált rá, az öregúr – egy összepertuzó koccintás kíséretében – azzal fogadta, hogy ugyan csináljanak már helyet a foteljével szemben lévő kredencen a biztonság kedvéért gondosan megtartott régi tévéjének, mert az alig tízéves újabb készüléke menthetetlenül beadta a kulcsot a szilveszteri műsorfolyam közben. – Tudod, drága fiam, ezeket a hipermodern új tévéket direkt úgy szerelik, hogy amikor meghibásodnak, azonnal ki kelljen dobni, és újat venni helyettük – kezdte az ismerkedő beszélgetést Pali bácsi egy aligha cáfolható bölcsességgel.

„Milyen jó, hogy túl vagyunk a szilveszteri hajcihőn, ránk férne végre egy kis lehiggadás az időhajszolásban, talán most egy picit fellélegezhetünk. Aztán úgyis beindul majd az agymenés, hogy 2015-ben már tényleg menthetetlenül eljön a világvége, mondván: ez épp eléggé fél kerek évszám az apokalipszishez. Csak nehogy bár ki felüljön az önjelölt prófétáknak, hiszen úgysem tudhatjuk előre azt a bizonyos órát…” – morfondírozott egy sort Z., miközben a harmadik pohár pezsgő utolsó kortya is legurult a torkán.