Retúr

Így aztán minden alkalommal úgy érezte, nem telt haszontalanul az idő a vonatokon-buszokon zötykölődve, még akkor sem, ha néha el-elbóbiskolt, vagy csak bambult az elsuhanó tájat szemlélve, esetleg ismeretlen útitársai beszélgetéseit hallgatva.

De ez a január végi – az új évben az első „vándorlós” – szombat reggel másképp kezdődött: ahogy sorban állt a vasúti jegypénztárnál, meghallotta, hogy mögötte egy családnak sürgősebb a dolga (ő a következő, húsz perccel későbbi vonattal is esélyes volt a csatlakozása elérésére), tehát maga elé engedte őket, aztán jó érzéssel bezsebelte a kutyafuttában odakiáltott hálálkodásukat.


Milyen jó, hogy mindig igyekszem idejekorán kiérni a buszhoz-vonathoz a késésfóbiám miatt. Tessék, most még ez a kis előzékenység is lazán belefért. És mennyire klassz érzés volt, még, még, még, csak így tovább… – nyugtázta magában Z., hogy egy ilyen apró jó cselekedet is milyen hangulatjavító lehet, s egyúttal elhatározta: a mai oda-vissza úton nem a kedvteléseivel foglalkozik, hanem minden idegszálát hasonló nüanszokra hegyezi ki.

A Nyugati pályaudvarra érve szokásához híven kiment a nagy parkolóhoz, hogy cigarettázzon egyet, de aztán – bár ezt igazából nem gondolta jó tettnek, csak afféle könyöradománynak – odaadta a blázt egy kéregetőnek, majd az átszállós metrózás után ugyanígy tett a Déliben is, mielőtt felszállt volna a kinézett győri személyvonatra. A szerelvény – egyáltalán nem jellemző módon – Kelenföldnél elkezdett zsúfolásig megtelni, s bár még akadt néhány ülőhely, ő inkább felállt, bízva abban, hogy jól jön majd a placc valaki másnak, és nagy örömére már a következő megállónál így is történt, tehát elégedett érzéssel zötykölődhetett tovább a célja felé. Aztán a célállomáson, a városi pláza gyorséttermében – gyerekei nem kis meglepetésére – alaposan túlrendelte magát az ebédhez, majd amikor végeztek, gondosan becsomagolta az érintetlen maradékot, de – a csipetcsapat újabb hüledezésére – nem elvitelre, hanem csábító otthagyásra, s távozáskor megnyugodva látta, amint a rendre az előtérben tébláboló hajléktalanok egyike elindult az ételért. A következő programjuk mozizás volt, és már épp elhelyezkedtek, amikor észrevette, hogy ő maga pont egy apró termetű hölgy elé huppant le, s még mielőtt bárki bármit szólt volna, suttogva maguk közötti helycserére kérte a legkisebb gyerekét. A visszaúton, már újra Budapesten, a 2-es metrón az egyik megállónál felfigyelt egy igencsak elcsigázottnak tűnő fiatal külföldi párra, és odébb húzódott, hogy ők is leülhessenek, egymás mellé – a srác hálásan biccentett felé. Újra hazaérve, a lakása felé bandukolva akadt még egy lehetősége: némi kerülővel elkísért egy idős asszonyt a jelzett alsóvárosi címre.

Hú, ez nagyon fárasztó nap volt, és még így sem biztos, hogy minden ziccert kihasználtam menet közben, sőt tutira elszalasztottam jó néhányat. De ha úgy igazán belegondolok, talán egy hétig sem tudnám tartani még ezt a szerény formát sem. Mert amúgy igazán nem nagy vaszisztdaszról van szó, csak egy kis odafigyelésről, kikandikálásról a csigaházamból, a közömbösség feladásáról. A penész egye, hogy még ezt is ilyen küzdelmesnek éltem meg. Úgy látszik, gyúrni kell a szívemet és az agyamat – tartott számadást Z. a lelkiismeretével nyugovóra térve, majd még épphogy sikerült elmormolnia az esti imát, s máris mély álomba zuhant.

Másnap délelőtt elment úszni egy kiadósat, jól el is fáradt, aztán visszaöltözéskor ottfelejtette a hajszárítóját az öltözőben, de alig tett pár lépést az utcán, elé került egy kissrác, s előzékenyen a kezébe adta a készüléket.

– Nagyon köszönöm, igazán rendes vagy – hálálkodott Z.

Aztán továbblépve előbb arra gondolt, hogy ennek nem kellett volna megtörténnie, nem ezért, nem a viszonzásért csinálta végig az előző napot úgy, ahogy, de végül lezárta a dolgot azzal: végül is elfogadni is tudni kell bármilyen apró jó cselekedetet.