Világegyház Magyarországon

Amikor a kilencvenes évek rövid vallási fellángolása véget ért, és a hivatások száma tartósan alacsony maradt, az Isteni Ige Társasága magyarországi vezetésének is megoldást kellett keresnie erre a helyzetre. Az elöljárók elsőnek természetesen a hozzánk térben és kultúrában legközelebb álló két tartományhoz, a lengyelhez és a szlovákhoz fordultak segítségért. Így jött hazánkba a Felvidékről 1999-ben az akkor még testvér Juhos Ferenc atya, majd a következő évben Lengyelországból Burbela Gergely atya. Mára mindketten elérték a provinciában a legmagasabb tisztséget, a tartományfőnöki hivatalt. Ez természetesen inkább felelősségteljes, kemény munkát jelent, mint méltóságot.

Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy ezen az úton nem lehet továbbhaladni, mert a hivatások száma nemcsak itthon, hanem egész Európában általánosan csökken. Így végül is a helyzet kényszerítette rá az elöljárókat arra, hogy Magyarországra is az Európán kívüli területekről kérjenek misszionáriusokat, felülemelkedve a félelmeken, melyek nem a külföldi rendtestvérekkel kapcsolatban éltek bennük, inkább a maguk tapasztalta itteni nehézségekből táplálkoztak. Hála Istennek és a magyar hívek befogadókészségének a félelmek alaptalannak bizonyultak. Sőt, mivel kezdetben törték a magyar nyelvet, és így a megértésükhöz különösen is figyelni kellett, mondanivalójuk sokszor mélyebb befogadásra talált az emberekben, mint sok magyar anyanyelvű pap szavai.


Amikor az első indonéz testvérek megérkeztek, többen kérdezték: ezzel szeretnénk segíteni a hazai paphiányon? Erről szó sincs, hiszen egyetlen missziós területet sem lehet hosszú távon csupán kívülről segíteni, ha az ott élők nem ismerik fel Jézusban a Megváltót, az evangéliumban az örömhírt, és így nem segítenek önmagukon. A külföldi misszionáriusok munkája ennek csak elindítója lehet.

Messziről jött rendtársaink szolgálata hazánkban sokkal összetettebb, mint azt gondolnánk. Csak egy részük érkezett ide végzett papként, a többiek azzal a szándékkal jöttek, hogy Magyarországon tanuljanak, sőt voltak, akik eredetileg csak két-három évet szerettek volna itt eltölteni valamilyen karitatív munkával, s csak később kérték, hogy itt folytathassák a máshol már megkezdett tanulmányaikat. A hazánkban tanulók között volt, aki továbbment, hogy egy Magyarországnál nehezebb missziós területen szolgáljon, ami végül Kuba lett. Így elmondhatjuk, hogy bár magyar misszionáriust csak keveset tudunk adni a világ egyháznak, de a hithirdetés ügyéhez hozzájárulunk azzal, hogy segítünk az arra jelentkezők képzésében.

A fogyatkozó papságot megsegítő lelkipásztori szolgálaton túl még egy ajándékkal jár, hogy Magyarországon külföldi, sőt nem európai országokból származó papok dolgoznak. Egyházunk az elmúlt évszázadok során nagyon „belterjes” és ezért fáradt lett. Sokszor szinte alig szétválaszthatóan összenőtt a vallás és a kultúra, ami bizonyos esetekben helyes és jó, máskor viszont kifejezetten káros számunkra. A kereszténységről, a katolicizmusról sokszor úgy gondolkodunk, hogy azt csak abban az ezeréves formában lehet megélni, ahogyan azt őseink is tették. Azzal, hogy Ázsiából, Afrikából és a világ minden sarkából jönnek hozzánk misszionáriusok, megismerhetjük és átérezhetjük azon területek kereszténységét, ahol a csupán száz-kétszáz éves egyház sokszor most is üldözések közepette, de még is hallatlan örömmel éli meg Krisztushoz tartozását. Általuk még inkább megérthetjük, ki is számunkra a megtestesült Isteni Ige, mit ajándékozott nekünk, és megtapasztalhatjuk azt is, amit őseink tudtak, de mi már elfeledtünk.

Fotó: Isteni Ige Társasága, archív