Az első dokumentumok 1115-ben „Cothene”-ként emlegetik a németországi Szász-Anhaltnak azt a látványosságokkal, műemlékekkel teli, bár csupán huszonötezernél
alig több lakosú, mégis fontos kultúrcentrumnak számító, hangulatos városát, amelynek „turisztikai mellékneve” természetesen „Bachstadt Köthen” – mi is lehetne más.
Bevallom, a magyar borkultúra témájával kapcsolatban családi hátterem – egyik, tragikus sorsú pécsi borász dédapám miatt – elfogult vagyok. S érzékeny mindarra és mindazokra, akik ezt a kérdéskört nem egyszerű vállalkozásnak, hanem vállalásnak, az üzletin, a kereskedelmin túlmutató, ha úgy tetszik, megszentelt emberi tevékenységnek, a Teremtővel folytatott párbeszéd egyik formájának vallják. Ezért is vágtam bele először abba, hogy az Isten és a bor című, a magyar szőlőskertek szakralitását bemutató Dékány Tibor-fotóalbum tizenkét képéhez 2015 karácsonya előtt verseket írjak, most pedig abba, hogy a tolcsvai Oremus Szőlőbirtokot, s annak igazgatóját, a legalább húsz éve személyesen ismert Bacsó Andrást egy kicsit másként, ezúttal nem borászati szakszavakkal és statisztikai adatokkal megtűzdelten mutassam be a Mértékadó olvasóinak. Azok is rendkívül fontosak, de Bacsó igazgató úr gazdag médiamegjelenései online elérhetők, így talán vállalhatók ezek az ezúttal nem-praktikus, nem-praktikás, inkább munkája szellemiségét, lelkületét célzó kérdések.
Július elsején találkozik – először Amerikában, az ottani ősbemutatón – a világ mozirajongó fele Steven Spielberg nagy izgalommal várt „Dahl-évfordulós” filmjével, a BFG-vel, a Big Friendly Giant-tal, azaz a Nagy Barátságos Óriással. Aki voltaképpen nem más, mint a walesi Cardiffban 1916 szeptemberében született, de nagyon erős norvég gyökereit egész életében ápoló, bevándorló apja-anyja nyelvét jól ismerő Roald Dahl.
Az egykori művészeti szalonok egyik méltó utódja, a Rózsavölgyi Café négy esztendeje, 2012 óta kényezteti az ínyenceket válogatott kamaraszínházi és kulináris finomságokkal. Egy örömteli véletlen (vagy szándékos tervezés?) folytán ez a születésnap egy nem mindennapi premier jóvoltából felejthetetlen ajándékkal lepte meg a Rózsavölgyi közönségét.
„Nem időzítettem a megjelenést az évfordulóra” – mondta Száraz Miklós György a szüleit, nagyszüleit, távolabbi őseit megidéző, s máris sok olvasót és kritikust elvarázsoló, Apám darabokban című nagyregényével foglalkozó interjúk egyikében. És ez a kijelentés maradéktalanul igaznak bizonyul a könyvvel való ismerkedés során, még akkor is, ha az anyai napló és az anyai-apai levélváltások újra meg újra felidézik számunkra, milyenek voltak az 1956-os forradalmi események Száraz György ex-politikai fogoly s szerelme, Marek Márta orvostanhallgató Budapesthez, illetve Szegedhez kötődő, nagyon különböző stílusú és ritmusú emlékeiben.
Húsvét táján Vitézy László ötödik, A fekete bojtár című játékfilmje valószínűleg sokaknak meglepetést fog okozni, még jeles filmrendezőnk rajongóinak is. Ez az alkotás ugyanis nem egyszerűen (ahogyan a címből gondolhatnánk) egy balladaian komor, tragikus Móricz-novella vászonra-képernyőre álmodott változata. Inkább olyan, mint egy kétféle anyagból létrehozott „foltvarrás”, amelynek egyik eleme – mint a Vitézy-játékfilmeknek immáron rituálisan – Móricz Zsigmond szövege, nagyobbik részét azonban Sinka István mélységesen őszinte, szép és fájdalmas önéletrajzából, ha úgy tetszik, költői fejlődésregényéből, A fekete bojtár vallomásaiból merítették az alkotók.
Az 1977 és 2011 között sugárzott, kilenc évadot beragyogó, kereken száz epizódot számláló Magyar népmesék-sorozat, amelyből DVD, sőt társasjáték is készült, s napjainkban az interneten ugyancsak elérhető, immár a maga teljes gazdagságában kézbe vehető – könyv alakban.
Kitüntetett, de egyszersmind kényes, visszaélésre, intimpistáskodásra csábító élethelyzet, ha valaki egy jelentős költő, egy Költő vagy bármilyen művész közeli családtagjaként ragad tollat – vagy billentyűt. Kovács Péter, a jeles művészettörténész-muzeológus, Pilinszky János unokaöccse, keresztfia és bérmafia új könyvének – s egyben második önéletrajzi kötetének – már a címében is valami nagyon szeretni valót és tapintatosat ígér. A „Pilinszky közelében” végtelenül szerény megfogalmazása annak a szimbiózisnak, annak a katolikus nagycsaládi közösségnek, amelyben Pilinszky János nővérének, Veronika/Erikának a legidősebb fia és egyetlen fiútestvére, a költő élt.
