Bach városa: Köthen

Mielőtt azonban egy kissé elidőznénk Bach kötheni éveinél, ne legyünk hálátlanok és egyoldalúak, említsünk meg legalább kettőt a városka hírét-nevét öregbítő további egyéniségek közül. Elsőként éppen Bach majdani „gazdájának”, Leopold hercegnek egyik ősét, Ludwig anhalt-kötheni herceget, aki a XVII. században a német nyelv és irodalom fejlődése érdekében létrehozta azt a Gyümölcshozó Társaságot, amely 2007. január 18-án, alapításának 390. évfordulója tiszteletére Új Gyümölcshozó Társaság néven újult meg, nagyon hasonló célokkal. Ugyanígy nem szabad megfeledkeznünk a város egy másik nevezetes alakjáról,
Samuel Hahnemannról, a világhírű orvosról sem (portréja megtekinthető a kastélymúzeumban), aki 1821-től 1834-ig praktizált itt. A települést az ő munkásságának emlékezetére mindmáig a ha­son­szervi gyógymód, a homeopátia bölcsőhelyének, újabban pedig fővárosának tekintik, ami nem csoda, hiszen itt található az Európai Homeopata Könyvtár, s 2013-ban ez a város lett a Homeopaták Nemzetközi Szövetségének központja.
E két nevezetesség mellett azonban természetesen eltörpül a Köthenben lépten-nyomon tapasztalható, nagyon szeretetre méltó Bach-kultusz, amely annak a hét esztendőnek állít emléket, amikor Eisenach világhírű muzsikusszülötte 1717-től 1723-ig Leopold kötheni herceg udvari karnagya volt. Ahogyan az komoly zenetörténeti szakmunkákból és a magyar földön nemrég még oly népszerű ifjúsági regényből, A Tamás-templom karnagyából is kitűnik, Bach és családja csak addig érezte jól magát a kötheni udvarban, addig komponált itt olyan nevezetes műveket, mint a Brandenburgi verseny vagy a Wohltemperiertes Klavier, amíg élt a herceg első felesége, aki ugyanolyan zeneértő és zenebarát volt, mint a férje. Halála után azonban a helyzet megváltozott, a zene iránt közömbös, sőt, egyenesen ellenséges második hercegné hatására Leopold Bach-rajongása egy csapásra a visszájára fordult, s a városka és a hercegi udvar idegen és kitaszító tereppé vált, amelyet a zeneszerző és családja ezért hamarosan elhagyott. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Bach éppen e szomorú események után kapta meg a rég vágyott kántori állást a lipcsei Tamás-templomban. 1967 óta Köthen kétévenkénti Bach-fesztiválokkal „törleszti” Bachhal szembeni adósságát. A többek között tükörterméről nevezetes hercegi palota múzeumának természetesen van állandó Johann Sebastian Bach-kiállítása is, amelynek leginkább torokszorító dokumentuma egy levél. Ennek nem is a tartalma az, ami igazán fontos, hanem Bach minden szenvedés, veszteség és nehéz­ség közepette is végtelen nyugalmú és harmóniájú betűvetésének üzenete.
A még mindig elég rossz állapotú hercegi kastélyon, s a benne található kiállításokon kívül érdemes megnézni a kisváros nevezetes templomait is, köztük elsőként a kéttornyú Szent Jakab-templomot, azután az evangélikus Szent Ágoston-templomot, amelyben vasárnaponként Bach és családja is rendszeresen imádkozott; itt látható az ifjabbik Lucas Cranach Utolsó vacsora című képe. Ugyancsak nevezetes a kastély a főépületnél jobb állapotú déli szárnya, amely a versailles-i mintára tervezett, már említett tükörteremnek ad otthont. S ne feledkezzünk meg a város egykori déli kapuját őrző toronyról sem, amelyet 1995-ben renováltak, s amely 2015 nyarán kedves bohócsipkát és bohócarcot kapott, bár ez valószínűleg csak egy aktuális esemény reklámja volt. Mégis érdemes bemutatnunk, mert természetes reklámhordozóként olyan vidámsággal, játékossággal és könnyedséggel töltötte meg a főteret, amilyenre német földön nemigen számít az utazó.
E kötheni barangolás tanúsága pedig az, hogy az útikönyvek vastag betűs nevezetességei mellett érdemes odafigyelnünk a rejtőzködőbb, a „világ szemét” sokszor kevésbé vonzó értékekre is. 2017, a reformáció ötszázadik évfordulója nagyon kedvező hatással lehet erre az egészséges, nem csupán az egzotikumra összpontosító turisztikai szemléletváltásra, hiszen Luther és reformátortársai is Bach későbbi életvitelét megelőlegező, hozzá hasonlóan hétköznapi módon éltek és alkottak. Azt a rá is nagyon jellemző, hitből fakadó nyugalmat képviselve, amelyet a szenzációéhes XXI. századi utazók manapság gyakran egyhangúnak és érdektelennek, kispolgárinak tartanak. Aki rátekint Bach kézírására, s esetleg van türelme elolvasni a még ott, a Bach-kiállításon jegyzetfüzetembe írott, ezúttal illusztrációnak szánt verset, bizonyára meg fogja érteni, miért fejeződik be kis városkrónikám a fenti, meglehetősen tanáros kitérővel.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .