Pallós Tamás

Kisléghi Nagy Ádám albuma

Itt volt az ideje. Nem is értem, miért nem jelent meg már jóval korábban egy ilyen album. Hiszen ha a kortárs hazai szakrális művészetről esik szó, két – nemzetközi hírű – alkotónk neve ugorhat be azonnal: az ötvös Ozsvári Csabáé és Kisléghi Nagy Ádám festőé. Barátok voltak. Az öt évvel ezelőtt elhunyt ötvösművész még „állandó modellje” is volt a képírónak, a szombathelyi székesegyházban látható, négyrészes Szűz Mária élete sorozat három óriásvásznán is feltűnik az alakja… Ozsvári munkáiról korábban megjelent már egy karcsúbb kötet, de Kisléghi Nagy Ádám „képeskönyve” eddig váratott magára. Az albumot Daniel Estivill tanulmánya vezeti be, aki némileg leszűkítően, a „liturgiának megfelelő művészet” szemszögéből elemzi a festő munkásságát, pontosabban annak bibliai jeleneteket, szenteket ábrázoló alkotásait. Nagy kár, hiszen a korai merészebb, „útkereső” alkotások legalább annyira érdekesek: a fauve-os arc- és tájképek; az Oskar Kokoschka expresszivitását és Edvard Munch nyugtalanságát idéző portrék; jelenetek, talányos fametszetek… Egymás mellé kerültek a hagyománytisztelő, pompás ikonok; a kötetet az eddigi fő művek zárják.

„Húszéves korom körül mélyen vallásos voltam és öreg, úgy éreztem, mindjárt meg fogok halni, a Diabellivariációk olyan volt számomra, mint egy végrendelet. Egyedül éltem, teljes magányban, olykor sétáltam egyet az erdőben, templomba jártam. És számomra ez van benne a késői Beethovenben, az utolsó kvartettekben, a Missa Solemnisben, a Diabelliben” – olvasom a kiragadott interjúrészletet Piotr Anderszewski Müpa-koncertjének műsorfüzetében. Hogy mennyire lett ön azonos a korai öregségéből állítólag kinőtt, ma már „lazább” lengyel-magyar zongoraművész, nem tudom. Trendin szétfútt, ezüstözően őszülő hajával, merev hobbitjárásával, elvarázsolt naivitásával olyan, mintha a Martin Freeman alakította Bilbó lépett volna a pódiumra. A Steinway mellől, egy támlás székből vezényli a Skót Kamarazenekart; Mozart A-dúr zongoraversenyét (K. 414.) és Schumann a-moll concertóját játssza.

Lélekképekről Maria de Faykod szobrászművésszel

Telefonon beszéltünk, azt mondta, néhány napra Magyarországra jön. Kapva kaptam az alkalmon. Ami azonnal beugrott vele kapcsolatban: a Lourdes-i keresztút. 2008-ban készült el vele. A „fehér stációk” a Franciaországban élő világhírű magyar szobrászművész, Maria de Faykod (Fayköd Mária Zsuzsa) érzékenységéről és erejéről árulkodnak. Kifejező arcok, beszédes kezek, anyagtalanságba hullámzó márványredők, áramlás, kapcsolat ég és föld között… – kétkedést kizáró klasszikus modernség. A nagyhéten találkoztunk. Határozott elképzelése van hivatásáról, kijelölt feladatáról. Márványszilárdságú. Magától értetődően, a legnagyobb természetességgel, pátosz nélkül beszél a hitről, amelyet nemcsak megél, hanem minden munkájával közvetít is. A kérdésekre megfontoltan, de tétovázás nélkül válaszol; ha néhány pillanatig eltöpreng is, csak azért, hogy a magyar–francia szókészletből megtalálja a lehető legpontosabb fogalmat. Egyre oldottabb, talán mert felderíti, hogy értjük egymást; felesleges bármit is túlmagyaráznia…

Nagypéntek. Hagyományosan: Parsifal. Ünnepi misztériumjáték, drámai oratórium, zenedráma…? Wagner a misztikusok „ráérzésével” ragadja meg a húsvéti titkot, kifinomult művészi ösztönnel „teologizál”. Egy élet munkája, szellemi tévutak és küzdelmek után érett meg arra, hogy a kifejezhetetlenről szóljon. Parsifalja nem egyszerű szemléltető passiójáték, felidéző vagy ráhangoló „képmutogatás”. Tudja, hogy a profán, az emberi nélkül értelmetlen és erőtlen a szentről szólni. Hamis lenne, távoli. Sajátos kettős keresztútja metszéspont: az „emberré lett” és az „új ember” térben és időben egybetükröztetett passiója, amelynek összefogója, törhetetlen kapcsa: a részvét. Mert a részvét váltja meg a világot – ez a „nagypénteki varázs” üzenete. Az ember feladata a krisztusi minta megértése, követése, folytatása. Mindnyájunk felelőssége. Az angyal válaszol közvetítője szerint: „A »Tett« az egy. Nincs tett külön. Reggeltől estig, estétől reggelig, születéstől a halálig egy tett, s az a Szolgálat. Nincs kis tett, csak egy Tett van: a Feladat. Sok tett nincs, kevés tett nincs, csak elégtelen tett vagy hiányos tett van. Nem nyújthatod ki a kezed, hogy az ne legyen tett. A »sok« mindig káprázat. A szünettel nem lesz egy dalból kettő. Ne tévelyegj hát!” Máshol azt mondja: „Templom vagytok. (…) Ahogy ti befogadtok, úgy fogad be titeket az Atya.”

„A Vigadó homlokzata, lépcsőháza, pompás arányú termei nemcsak kora romantikus építészetének talán egész Európában legművészibb képviselői, de a belőle sugárzó magyar jelleg különös érdekessége.” Feszl Frigyes alkotását méltatja így egyik tanulmányában Kismarty-Lechner Jenő, aki Budapest műemlékei című könyvében fejtegeti tovább a pesti Duna-partra tekintő palota erényeit: „Egyik legjelentősebb építménye ennek a vajúdó stílkorszaknak a Pollack redutja helyén 1859–65-ben épült új Vigadó, Feszl Frigyes nagy művészi értékű munkája, melyben először csillan meg egy nagytudású mester kezén a nemzeti szellemű építőművészet megteremtésére irányuló szándék.”

Lassányi Gábor régészeti missziói

Egyiptom és Szudán núbiai emlékei, Aquincum és Óbuda; ókor és kora középkor. Izgalmas határátlépések térben és időben. Lassányi Gábor régész-egyiptológust, az Aquincumi Múzeum munkatársát, a Magyar Régész Szövetség elnökét korábbi és jelenleg zajló munkáiról kérdeztem afféle főbb témákat felvillantó prológusként a végtelen történelem kivételes kultúráiról szóló sorozathoz. A múltidézést fél évszázaddal korábbról indítottuk, az első núbiai magyar leletmentéstől…

– A mai Szudán területének középső, Nílus-völgyi részét nevezzük Núbiának, ahol 1964-ben zajlottak magyar ásatások. Az Asszuáni-gát építésével egy óriási zónát, Núbia teljes alsó területét elöntötték. Egy hatalmas tó jött létre, így gyakorlatilag minden emlék víz alá került. Nagy nemzetközi összefogással az Abu Szimbel-i sziklatemplomokat sikerült megmenteni; darabokra bontották és feljebb újjáépítették őket. Az akkori leletmentő munkában a Szépművészeti Múzeum és a Régészeti Intézet munkatársai is részt vettek, Castiglione László vezetésével. A magyar misszió tagjai Abdallah Nirqiben egy kora keresztény (kopt) települést és temetőt tártak fel. A következő núbiai magyar expedíciót mi indítottuk el a 2000-es évek közepén, Egyiptom és (akkor már) Szudán határán. Az asszuánihoz hasonló újabb gát épült a Níluson. Egy körülbelül száznyolcvan kilométer hosszúságú – még ma is töltődő – mesterséges tó jött létre, amely e kevéssé ismert vidék valamennyi történeti-régészeti emlékét megsemmisüléssel fenyegette. A szudáni kulturális minisztérium nemzetközi felhívást tett közzé, hogy mentsék, ami menthető. Ezúttal kevesebben mozdultak meg, mint az Asszuáni-gát építésekor, ebbe a projektbe elsősorban angol, német, lengyel, amerikai egyetemek-múzeumok kapcsolódtak be – és Magyarország is csatlakozott a munkához. Minden részt vevő ország külön koncessziós területeket kapott; egy-egy tizenöt-húsz kilométer hosszúságú Nílus-parti szakaszt. Mi 2006-ban és 2007-ben a negyedik zuhatagnál dolgozhattunk. Az adott rész régészeti felmérése és a kiválasztott emlékek részletesebb feltárása volt a feladatunk, amelynek persze – miután óriási területről van szó – csak a töredékét lehetett elvégezni.

Rosta Szabolcs a bugacmonostori feltárásról

Ásatások; kastély- és várfelújítások; restaurált, visszavásárolt, ajándékba (vagy letétbe) átadott műalkotások… Mostanság hétről hétre kapkodhatjuk a fejünket az „eredményeket”, a kultúrtörténeti és turisztikai örömhíreket hallva. Visszakapott értékeink címmel a Mértékadóban is azért indítottunk sorozatot, mert legalább érintőlegesen szeretnénk hírt adni „legújabb” régiségeinkről. Amit nem mindig tehetünk röviden… Tudjuk, régész körökben közhely: itthon szinte bárhol leáshatnak, találnak valami árulkodót a múltból. Magyarország lelőhelyekben különösen gazdag. Ott is, ahol egyáltalán nem gondolnánk. Az unalmasnak tűnő pusztavidékre, nevezetesen Bugacmonostorra az elmúlt években terelődött a figyelem, ahol mind méretét, mind jelentőségét tekintve fontos feltárás zajlik. Nem túlzás: európai jelentőségű. Az ott talált leleteket a kecskeméti Katona József Múzeumban őrzik, de a rendkívüli anyag egy része Kolostorok kincse címmel most éppen Szegeden látható. A feltárást vezető Rosta Szabolcs régésszel, a kecskeméti gyűjtemény igazgatójával a „néptelen” Bugacmonostorról és a legendák világának valósággá válásáról beszélgettünk.

– A Kárpát-medence mindig is élhető, kedvelt terület volt, ahol a különböző korok népei, kultúrái, társadalmai nyomot hagytak. Kelet és Nyugat határára folyamatosan érkezett „utánpótlás”; így a régészek számára a Kárpát-medence valóban aranybánya. Az ország körülbelül harminc százaléka ténylegesen lelőhelyekkel fedett, ami hatalmas nagy arány. A kiskunsági térség, Bugac környéke viszonylag ritkán lakott terület, ma már a tanyák is kihalóban… De ez nem mindig volt így. A tatárjárás és a törökdúlás egyaránt a Duna-Tisza közét, a Tiszántúlt, vagyis a síkvidéket érintette legjobban; ami a települési rendszerben a mai napig érezteti a hatását. Ezért tűnik a mai kor embere számára hatalmas szenzációként, hogy a puszta közepén olyan emlékeket találunk, amelyek hajdanvolt nagy időkre emlékeztetnek. Annak idején nem a semmibe építkeztek, a korai középkorban virágzó élet volt arra. A lelőhely különleges, hiszen „fehér folton” került elő a szakma számára sem várt jelentőségű és minőségű emlékanyag.