Egy polgár vallomásai?
Gondolatok Brahms II. zongoraversenyéről Máig érthetetlen számomra, hogy míg sűrűn játszott és (nem méltatlanul) népszerű szerzőkre gyakran neo, eklektikus, követő és egyéb jelzőket aggat a „kanonizált zenetörténet”, addig a klasszicizáló, már saját korában is vállaltan „idejétmúlt” Johannes Brahmsszal kapcsolatban miért olyan megengedő, toleráns, sőt rajongó a „szakma”. Brahms kényelmes (német-bécsi) polgár, aki hasznos időtöltésként ráérősen komponálgatott. A programzenét elveti; különösebb gondolatok, érzelmek-indulatok, célok nem mozgatják; főleg a tartalom és forma arányainak megteremtése érdekli. A harmónia. Szimfóniáiban, versenyműveiben is. Brahms tiszta zenéje kellemesen lusta, távolságtartó, hűvös és veszélytelen… Német requiemje is inkább csak szépen megoldott feladat, semmint meggyőző hitérv. A Magyar táncokkal pillanatokra „elgyengült”: fölpezsdült sűrű vére, valami „emberivel” áldozott a népszerűség oltárán. Mára ezek elcsépelt ráadásszámok lettek – külföldi vendégzenekarok közhelyes, szellemtelen gesztusai.