Pallós Tamás

Támogató gondolatok az új Ben-Hurról

Dejcsics Konrád bencés szerzetes a Szent Márton-évről – Olyan, mint egy kétrészes, hatfelvonásos világdráma, amelynek címszereplője ugyan egy pillanatra sem jelenik meg a színen, ám minden jelenet róla, koráról és hatásáról szól. Nyár elején nyílt meg az egyik legjelentősebb és legnagyobb szabású hazai kiállítás Szombathelyen és Pannonhalmán Szent Márton és Pannónia – Kereszténység a római világ határán címmel. A tárlat apróságairól, a közösségi és ökumenikus szellemű pannonhalmi ünneplésről, az újrainduló Arcus Temporum művészeti fesztiválról és a Szent Márton-év további eseményeiről Dejcsics Konrád bencés szerzetessel, a főapátság kulturális igazgatójával beszélgettünk.

A debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatosaként először a színészet érintette meg. Egy ponton aztán úgy érezte, hogy a színészeknél ő introvertáltabb típus, az elmélet pedig amúgy is jobban érdekli. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen a színházi rendező szak zenés szakirányát végezte el Szinetár Mikós osztályában. Kezdetben mégis inkább a prózánál maradt, mert az volt számára a bizonytalanabb terep. Tanulni akart, és úgy tűnt számára, hogy a prózai színházban több a megválaszolandó kérdés és a kihívás. Szabó Mátéra jellemző, hogy amikor döntenie kell, általában a nehezebb utat választja. A színház és a zene szeretetéről, a művészeti vezetés kihívásairól, valamint aktuális munkáiról beszélgettünk…

A Csíkszeredában született, Pécsen tanult, közgazdászdiplomával is rendelkező színész pályafutása különösebb kanyarok és kitérők nélkül, mégis meglehetősen fordulatosan alakult. Adorjáni Bálint 2008 óta a Radnóti Színház társulatának tagja. Az ottani változatos repertoár kihívásai mellett a filmes feladatok is rendre megtalálják. Az elmúlt években elsősorban Móricz-adaptációkra szakosodott rendező, Vitézy László immár harmadik filmjében játszik főszerepet; A fekete bojtárt nemrég mutatta be a Duna Televízió. A fiatal művész nem a „szokványos” kortárs trendek alapján gondolkodik feladatairól. Tiszteli az előtte járó nemzedéket, inspirálják a „bizonyított” életek és a beteljesített hivatások. Értékes útravalót köszönhet szüleinek. Édesapját – akinek szobrászműhelyében sok időt töltött gyerekként – első mestereként emlegeti. Beszélgetésünket innen, a mester és tanítvány viszony egyéni meghatározásától indítottuk…

Tulajdonképpen az a különös, hogy ennyit várattak magukra ezek a filmek. Az utóbbi évek (sőt immár évtizedek) ikonteremtő irodalmi művek, ponyvák, fantasyk és kép­regények történeteinek szinte kényszeres újragondolásait hozták a mozikba. A régebbiek közül Maugli és Tarzan azonban eddig valahogy kimaradt.

Erdélyben született, mint Bartók; és ma már őt is a legismertebb magyarok között tartják számon a világon. Korunk egyik meghatározó komponistája és karmestere, aki nemcsak állandó szereplője, hanem markáns alakítója is a kortárs zenekultúrának. Termékeny operaszerző, akinek módszeréről, világlátásáról sokat elárul a Parlando – Rubato – Beszélgetések, monológok és egyéb kitérők című – Pedro Amarallal közösen – jegyzett könyve. Eötvös Péterrel színházról, zenedrámákról, irodalmi alapanyagokról, az ihlet születéséről, itthoni bemutatóitól és szerepvállalásairól beszélgettünk.

Filmklub a Párbeszéd Házában – Jean-Luc Godard azt írta róla: „Robert Bresson olyan a francia film történetben, mint Dosztojevszkij az orosz irodalomban vagy Mozart a német zenében.” „A mozi védőszentjeként” számon tartott rendező teljes életművét bemutató filmklub indult májusban, a Párbeszéd Házában. Az alkotások vetítését Jelenits István piarista szerzetes és Sajgó Szabolcs jezsuita beszélgetései kísérik.

„Bresson mindig elbűvölt engem. Hogy tud összpontosítani! Nála szó sem lehet véletlenszerű, átmeneti filmről. Kifejezőeszközei megválogatásában szó szerint döbbenetesen aszketikus. Komolyságával, mélységével, nemeslelkűségével pedig azon művészek közé tartozik, akiknek minden egyes filmje spirituális létezésünk bizonyítéka. Úgy tűnik, csakis akkor forgat filmet, ha belsőleg végleges határhelyzetben érzi magát. Ki tudja, miért?…” – írta kedvenc rendezőjéről, Robert Bressonról Andrej Tarkovszkij. A túlzásoktól rendszerint tartózkodó orosz filmes nem tudta leplezni a francia mesterrel kapcsolatos lelkesültségét: „Bresson zseni, róla pontosan meg lehet állapítani, hogy zseni. Ám ha ő az első helyen áll, akkor a következő rendező a tizedik helyre kerül, olyan óriási a különbség köztük. Bresson semmit sem tesz, ami fölösleges.”