Keskenyebb utakon – Találkozás Szabó Máté rendezővel

– A családom egyik része orvosokból áll, de közelebbi-távolabbi rokonaim között vannak színházi emberek is. Paradox módon számomra itt is inkább az ebből fakadó „távolságtartás” volt egyfajta motiváló tényező. A színház gyerekkorom óta érdekelt. Volt idő, hogy a zene került előtérbe az életemben; zongoráztam, trombitáltam. A gimnáziumban viszont a színház hatott rám erősen. Kis társulatként működtünk, amelyben szinte mindenki rendezett és játszott. Szerencsés voltam; drámaelméletet tanultunk, Shakespeare-től Büchneren át John Ardenig sok mindennel foglalkoztunk, még musicalekkel is. Kiváló magyartanárunktól nagyon gazdag irodalmi anyagot kaptunk. A negyedik év végén elvárta, hogy az addig tanult összes memoritert tudjuk. Meglehetősen vaskos gyűjtemény volt… Alapvetően ezek az élmények határozták meg a jövőmet. Ebben már benne volt valamiféle látens készülés a színművészetire.

Egyetemi vezető tanára, Szinetár Miklós mellett akkoriban kik hatottak Önre igazán?
– Ács János, Békés András, Székely Gábor, Ascher, Zsámbéki, Zsótér, Kovalik… – sorolhatnám. Meghatározó személyiségek voltak számomra mindazok, akiknek a rendezéseit néztük.

Önálló karrierje tizenkét éve indult.
– 2004-ben végeztem, de 2002-ben már túl voltam az első kőszínházi rendezésemen. A miskolci színház „átmeneti időszakában” adódott egy furcsa helyzet, számomra szerencsés szerencsétlenség. A Csókos asszony című operett színpadra állításához – gondolom, pénz hiányában – „kétségbeesésből” az egyetemről hívtak rendezőt, nevezetesen engem. Drámai helyzetben találtam magam. Egyrészt jó gyakorlat volt ez, másrészt fájdalmas „hoppá­élmény”, mert rengeteg ötlettel, elképzeléssel mentem, de egy kőszínház kereteket szab, ahol mindenféle kompromisszumokat kell kötni.

Ez volt tehát az első kapcsolat Miskolccal?
– Igen. Utána hosszú szünet következett, és 2012-től indult el azóta is tartó, intenzív miskolci létem.

Az elmúlt időszakban számtalan darabot rendezett különböző színházaknál a fővárosban és vidéken. Szakmai szempontból melyek voltak a legfontosabb állomások, lépcsőfokok?
– Például az, amikor Balikó Tamás és Hargitai Iván meghívott a Pécsi Nemzeti Színházba, ahol az ottani fiatal színészekkel a próbák során alakuló-íródó darab született, Albérleti színjáték címmel. 2004-ben ezt afféle diploma-előadásként fogtam fel. Emlékezetes marad az Új Színházban rendezett két előadás: Mayenburgtól A csúnya és a Szonya, amit Hársing Hilda írt (át) Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből. Jelentős állomás volt, hogy Bérczes László és Seress Zoltán a Bárkába invitált. Fontos volt számomra a Mucsi Zoltánnal való találkozás. Sokféle műfaj, társulat, stílus; mind meghatározó tapasztalatok. Az első opera, még az egyetem alatt, Kerényi Miklós Gábor „projektjében” Vidovszky László Nárcisz és Echója volt a Millenárison…

Kortárs, klasszikus próza, operett, opera… – a színház mindenféle ágában kipróbálta már magát. Mi a közös pont, ha tetszik, rendezői elv, amelyet érvényesíteni próbál a munkáiban?
– Még most is azon az úton járok, amelyet alapvetően a hűség fémjelez. Azt hiszem, túlságosan is igyekszem hűnek maradni a szerzők gondolatvilágához. Ezt kötelességemnek érzem. Nevezhetjük empátiának is. Elsősorban azt próbálom megragadni, hogy milyen érzésanyagból született a darab.

A közvetítés, a szellemiség átadásának hűsége?
– Ez a kiindulópont, az alap. És ott a rendezés személyes oldala. De nincs valamiféle itiner, „szakácskönyvszerű” módszer, talán csak a rákérdezések végtelen sora és az abból születő, kiemelkedő momentumok. Sok minden menet közben, a próbák során alakul.

Továbbra is elsősorban felkéréseknek, megbízásoknak tesz eleget, vagy most már jelentős referenciával rendelkező alkotóként, művészeti vezetőként szabadabban dönthet arról, hogy mivel szeretne foglalkozni?
– Úgy alakult, hogy alapvetően alkalmazott rendező vagyok. Ez nem feltétlenül az, amire vágyom, de elvétve volt módom válogatni. Leginkább olyankor, amikor egy meghívás kapcsán több darab is szóba került, aztán a kör szűkítésével közös döntést hoztunk, hogy mit vigyünk színre.

A kérdést meg is fordíthatjuk: előfordult már, hogy nemet mondott valamire?
– Igen. De a legtöbb esetben feladatként fogom fel azt is, ami nem annyira tetszik, vagy távol áll tőlem. Nem akarok megfutamodni. Előfordult már határhelyzet is: legszívesebben nemet mondtam volna, de aztán úgy éreztem, meg kell oldanom. Volt, hogy egy színész miatt vállaltam a rendezést, mert szerettem volna együtt dolgozni az illetővel. A színművészetin egyébként még erősen bennem volt, hogy jó lenne független irányba elmenni, de ez idővel másként alakult, „itt ragadtam”. Néha sajnálom…

Az utóbbi időben egyre több opera találja meg…
– Az opera, a zenés színház közel áll hozzám, ezért is választottam annak idején ezt a szakirányt a színművészetin. Debrecenben több opera-előadás asszisztense lehettem. Az Anyegin különösen megfogott. Színházi próbafolyamat szempontjából ez volt az első találkozásom a műfajjal. Középkorú énekesnők nejlonszatyrokkal a kezükben jöttek be a balett-teremben tartott próbára; leültek, és eljátszották, hogy hímeznek, miközben azt éneklik: „Nem boldogság, csak megszokás.” Csajkovszkij drámai hatással volt rám. Az operánál kinyílt egy másik dimenzió, ami valójában mindig is jelen volt az életemben, csak úgy éreztem, hogy a prózához képest számomra ez a könnyebb út. A zene akkora szabadságot ad, hogy ettől sokáig távol akartam tartani magam. Úgy éreztem, hogy több a feladat a próza területén, és az a nehezebb. Korábban sok zenét alkalmaztam a prózai előadásokban, aztán egyre inkább igyekeztem elvonni magamtól ezt a kifejezési eszközt.

Mit gondol, mégis mi az oka, hogy világhírű színházi és filmrendezők pályafutásuk csúcsának tekintik, ha operát vihetnek színre?
– Egy rendező számára különleges csoda a találkozás a drámai kifejezést szolgáló zenével, a zseniális komponistákkal és a remekművekkel. Az operában például a szöveg és a zene kapcsolatából fakadóan egészen másként telik az idő. A zene egy másik dimenziót hoz létre, miközben „sugalmaz” is az általa megalapozott szituációra vonatkozóan. Prózában ma már sok­féle stílusban lehet fogalmazni, de az operában örökre kötve marad az idő, a tempó. Egy remekműből nem lehet húzni, nem lehet hozzáadni valamit, vagy elvenni belőle. Furcsa lenne, ha egy rendező egy szólamra, szerepre vonatkozóan másik alternatívát vagy más szöveget kínálna fel.
Annak idején én is olyan bérletes diáknéző voltam, aki rosszalkodott vagy elaludt az Operában. Felnőttkoromra azonban eljutottam oda, hogy elementáris hatással van rám például Gremin áriája a már emlegetett Anyeginből. Amikor anno azt láttam, hogy egy hozzám közel álló lány az ominózus ária közben ásítozik a nézőtéren, arra gondoltam: hogyan tudnám ezt úgy átadni neki, hogy ugyanazt a revelációt élje át, mint én? Rendezőként ezért sokat dolgozom a „meglepetésszerzésen”: egy színpadi-zenei szituáció, összefüggés, jelentés vizuális eszközökkel történő alátámasztásán, erősítésén.

A közelmúltban két Wagner-művel is behatóan foglalkozott. Az abszolút kuriózumnak számító, ritkán megszólaló Szerelmi tilalom című korai vígoperáját a Kolozsvári Magyar Opera társulatával Budapesten, az Erkel Színházban mutatták be. A bolygó hollandi pedig a Szegedi Szabadtéri Játékok idei nagy zenei produkciója volt. Az elátkozott hajósról szóló „ballada” cselekményének helyszíne a világűr lett…
– Az ember kipróbál valamit – az eredmény következményeivel számolva vagy nem számolva. Szerettem volna megfelelni a Szegedi Szabadtéri Játékok fesztiválszínházi jellegének. Bizonyos tekintetben földhözragadt, túlzottan is tudatos vagyok, ezért most kifejezett szándékom volt, hogy szabadabban használjam fel a rendelkezésre álló teret. A bolygó hollandi cselekményét egy űrbázisra helyezem, ami talán merész és megkérdőjelezhető, de sok szempontból helytálló koncepciónak adott alapot. Négyezer néző megszólítása volt a cél, ezért a zenedráma költőiségének megtartása mellett a „cirkuszi” látványosság meghökkentő erejével is éltem. Természetesen beleszerettem a wagneri megváltásgondolatba, és úgy éreztem, hogy a végtelen térbe álmodva ez még „indokoltabb” és hatásosabb. Nyilván megvolt ennek az ára, mert nem feltétlenül tetszik mindenkinek. De gondoltam, érdemes bátornak lenni azért, hogy megszülethessen az operának e szabadabb, nyitottabb „ötletvariációja”.

A Miskolci Nemzeti Színház egyik művészeti vezetőjeként mostanában milyen feladatok foglalkoztatják?
– Természetesen részt veszek a társulatépítésben, a következő évad programjának kialakításában. A társulati életet érintő kérdésekkel kapcsolatban nem lehet megúszni a komoly „pszichologizálást” sem. Rendezőként egy mese, a Csipike, az óriástörpe bemutatóját vállaltam, ami karrierépítés szempontjából talán nem tekinthető „erős lépcsőfoknak”, kívülről akár degradáló munkának is tűnhet. Japánban vagy Brazíliában nyilván nem mesejátékokkal turnéznánk, de rendkívül fontos vállalásnak tartom. Három évvel ezelőtt A négyszögletű kerek erdőt rendeztem itt. A gyerekdarabokat nem engedné ki a kezéből a jelenlegi miskolci vezetés, pontosabban nem passzolná át. Számomra ez nem elsősorban utánpótlás-nevelésről szól. A színházcsinálás már önmagában véve gyermeki alap­állapot. Én „kollégaként” gondolok a gyerekekre, akikkel közösen létrehozunk valamit. A gyerekek nagyon kritikusak és szigorúak, mindenre élénken reagálnak. Ebben leginkább az operaközönségre hasonlítanak. A közvetlen reakció soha nem marad el… A következő évad nyitóelőadása Az ember tragédiája lesz. Kicsit harcoltunk is, hogy ki rendezze meg, végül Keszég Lászlóra esett a választás. A Kivilágos kivirradtig című Móricz-adaptációt Rusznyák Gábor viszi színre. A korszak hazai terméséből korábban Bródytól A tanítónőt és Móricz Úri muriját játszottuk. Idén márciusban én rendeztem Molnár Ferenc Liliomát, amit az új évadban tovább játszunk, és jön tőle a Játék a kastélyban is. Bemutatjuk többek között a Viktória című operettet, a La Mancha lovagját, a Bakkhánsnőket, Parti Nagy Lajostól A Bandy-lányokat, Tolsztoj Anna Kareninájának színpadi változatát… Az említett gyerekdarab mellett én A bolygó hollandi kőszínházi adaptációjára készülök. Az Operaház vezetése Donizetti Lammermoori Luciájára kért fel, amelyet novemberben az Erkel Színház tűz műsorra. De tárgyalásban vagyok többek között az Operettszínházzal is…

Visszatekintve eddigi pályafutásának mintegy másfél évtizedére, ha mérleget von, mit gondol, sikerül elérnie azt, amire „kezdő alkotóként” vágyott?
– Fontosnak tartom, hogyan élem meg belülről mindazt, amit megrendezek. Az adódó lehetőségeknek, felkéréseknek nagyon örülök, de ezeket következménynek tekintem. A közelmúltból például nagy szeretettel gondolok vissza a zeneakadémistákkal való együttműködésre, Britten Szentivánéji álom című operájának vizsgaelőadására. A beszélgetések, a közös gondolkodások, a „kamara jellegű” műhelymunkák, a jó érzésekkel teli próbafolyamatok jelentik számomra a legtöbbet. Ha a végeredménynek történetesen nagy a vissz­hangja, azért hálás vagyok, de nem ezért csinálom. A látványos füstnél mindig fontosabb az a láng, amely ezeket a produkciókat belülről élteti.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..