Elmélet vagy élet
Ha hosszabb időt töltök otthon, a falumban, nehezemre esik visszajönni a fővárosba. Nem volt ez másképp húsvétkor sem.
Kelletlenül pakolászok a szobámban, s még kedvetlenebbül szállok fel a buszra. Nagyjából egy órája utazom, bámulok kifelé az ablakon, amikor ráeszmélek: kellőképpen lelassultunk, ne szépítsük, lépésben haladunk. Kikukucskálok az előttem ülők feje fölött, és látom, óriási a kocsisor. „Baleset történt” – mondják a többiek. „Remek!” – gondolom. Már több mint fél órája araszolunk, én pedig egyre jobban nyugtalankodom, mi több, unatkozom, hiszen már meghallgattam a telefonomon lévő összes zeneszámot. Ekkor elhatározom, hogy nem hőbörgök tovább magamban, inkább gyakorlom – itt a buszon, kicsiben – az Istenre való ráhagyatkozás képességét. Persze nem biztos, hogy jól, de így valahogy: egyszer majd csak célba érek…