Mészáros Ákos

Keresztény hagyományok a festészetben

A XIX. század végén a költők, a prózaírók és a festők egy része az impresszionisták látható világánál mélyebb valóság kifejezésére törekedett. A titokzatost, a képzeletbelit hangsúlyozták, el akartak távolodni a pusztán csak érzékelésen alapuló látványtól, tagadták a racionalitás egyeduralmát. Felfigyeltek az iparművészetre is, amely az úgynevezett magas művészet mellett sokáig másodrendűnek számított. Megjelentek az örvénylő organikus formák, a természetből vett stilizált motívumok bútorokon, faliszekrényeken, kerámiaszobrokon, paravánokon.

Balogh Rudolf képei a Széchényi Könyvtárban

Fényképezni nem csupán azt jelenti, hogy megörökíteni, hanem azt is, hogy tudósítani. Már a XIX. század végén is akadtak fotósok, akik a látvány megragadása mellett valami többet, mást is közölni kívántak a képeikkel. Félix Nadar a Le Journal illustré című párizsi lapban 1886. szeptember 5-én képes interjút jelentetett meg az akkor százéves Eugène Chevreul francia kémikussal. Nadar ezzel új műfajt teremtett: a fotóriportot. E munkája során már tulajdonképpen a mozgókép alkotásmódjához közelített. „Arról álmodom – írta –, hogy egy szónak mozdulatait, arckifejezésének változásait folyamatosan rögzítve láthassam, mint ahogy a fonográf rögzíti a szavakat vagy az éneket.” A fotó reprodukálása akkor vált lehetővé a nyomtatott sajtóban, amikor a képet sikerült egymást keresztező vonalrácson keresztül apró pontokra felbontani. Több kísérlet után ez a múlt század második felétől működött.

Balogh Rudolf képei a Széchényi Könyvtárban – Fényképezni nem csupán azt jelenti, hogy megörökíteni, hanem azt is, hogy tudósítani.

Az első Cézanne-kiállítás Budapesten

Ha Cézanne-ra gondolok, elsőként a Montagne Sainte-Victoire hatalmas, méltóságteljes hegyvonulata jut eszembe, amelyet a mester oly sokszor megfestett. A hegycsúcs jellegzetes, egyedi karaktere meghatározza a lankás, völgyekkel tarkított mediterrán tájat. A budapesti Szépművészeti Múzeum Cézanne és a múlt című, nagyszabású kiállításán látható az egyik legismertebb Mont Sainte-Victoirekép a nagy píneával, mindjárt a bejáratnál balra. Nyilván nem véletlenül helyezték ide elsőnek ezt a művet. A Cézanne-festményekre annyira jellemző apró síkok, négyzetek és háromszögek gazdag, színes szövevénye hálózza be a vásznat. Cézanne megszállottja volt ennek az aix-en-provance-i otthona közelében lévő hegynek, harminc éven át vagy nyolcvanszor lefestette. Gyakran dolgozott a szabadban, de sokszor csak napok, sőt hetek, hónapok múlva fejezte be a háromszöget formáló hegyet és környezetét ábrázoló festményeit, ezzel is ellentmondva az impresszionisták „rögtönzésről” vallott elveinek. A bal oldali fa nemcsak keretezi a képet, hanem vissza is tereli a tekintetet az előtérbe. A fa ágai hullámzó vonalaikkal szinte követik a hegy távoli horizontját. Cézanne képe nem csupán a hegy vonulatát ábrázolja. Szimbolikus jelentése is van: a természet tömegszerűségét és állandóságát mutatja a nézőnek.

Honoré Daumier karikatúrái a Szépművészetiben

Egyik kolléganőmről készítettem egyszer egy rajzot, nem is igazán karikatúrát, inkább csak egy portrévázlatot… Odajött, meglátta az asztalon a papírlapot, megfogta, összetépte, és ezzel a mozdulatával el is mondta a véleményét. Ebből látszik, hogy egy rajz, portré vagy egy karikatúra nem hagyja közömbösen az embert, indulatokat válthat ki, amelyek akár a tettlegességig is fajulhatnak. A karikatúra nem biztos, hogy mindig a legelőnyösebb oldalunkat, a legjobb tulajdonságainkat mutatja meg. Mi pedig szépnek, fiatalosnak, vonzónak szeretnénk látni magunkat. A karikatúra különös mostohagyermeke a képzőművészetnek, művészkörökben általában nem sokra becsülik. Nem véletlenül nevezik a humoristákat az úgynevezett könnyű műfaj művelőinek. „Nagy tévedés lenne a karikatúrát alsóbbrendűnek tartani. A műalkotások között nincsen hierarchia” – írta annak idején Edmont Duranty művészeti kritikus.
Honoré Daumier a karikatúrarajzolás igazi klasszikusa volt.

A képes sajtó Magyarországon, 1780–1880

„Fogj egy sétapálcát, és légy vidám” – Fényes Szabolcs egykori slágere jutott eszembe, amikor megláttam a Budapesti Történeti Múzeum kiállításán egy régi szerkesztőségi íróasztalt, rajta néhány gyertyalámpát, cizellált papírvágó kést és néhány finom fából faragott sétapálcát a fogashoz támasztva. A látogató szeme előtt egy letűnt világ kel új életre, amelyben még „minden szép volt”, ahol még számított a minőség, ahol nem kellett rohanni. Akkoriban másképp mérték az időt… Az ember mintha egy jókedvű vásári forgatagba került volna, úgy elevenednek meg a XIX. század gazdag ornamentikával díszített, fa- és rézmetszetes, litografált sajtótermékei. Manapság, amikor vizuális robbanásról beszélnek, és képek milliói zúdulnak ránk válogatás nélkül a világhálón és a televízión keresztül, azt gondolhatnánk, hogy a sok kép csak a fejlett digitális korszak sajátossága.