Mészáros Ákos

Szellemország fővárosa Várai Mihály fotóin

Döbbenet és szomorúság vett erőt rajtam, amikor megláttam a hanyatt fekvő játék macit a piszkos, kopott, törmelékektől szennyezett környezetben Várai Mihály kiállításának egyik fényképén. A kiszolgáltatottság és a lassú enyészet dokumentuma. Egy másik fotón sebtében elhagyott szoba látszik, letépett tapéta, kiürített szekrények. Az egykori Pripjaty, az elhagyott szellemváros részletei láthatók mai állapotukban május 22-éig, az újpesti Karinthy Frigyes Művelődési Házban (Hajló utca 2–8.). A csernobili atomerőműben történt robbanás után harminchat órával, 1986. április 27-én evakuálták a település lakóit. Két és fél óra leforgása alatt a városba érkező 1225 autóbusszal, vonattal és teherautóval 49 360 embert telepítettek ki a Csernobiltól három kilométerre fekvő Pripjatyból.

Elidegenítő Newton-tárlat a Szépművészetiben

Az állandó versengés, a fogyasztói társadalom is „kitermeli” a maga mestereit. A piac állítólagos törvényei örökös alkalmazkodást, mindig újításokat követelnek tőlünk. Muszáj felhívni magunkra a figyelmet, kell valami extra, ami csak a miénk. A megváltozott körülmények új kérdéseket vetnek fel, amelyek új válaszokat követelnek. Mindezt úgy, hogy az alkotások értéket képviseljenek.

Alexandre Bigot pavilonja az Iparművészeti Múzeumban

Mennyi ötlet, kísérletező kedv és milyen sok lehetőség kínálkozhatott a XIX. és XX. század fordulójának műhelyeiben! Ez jutott eszembe, amikor beléptem az Iparművészeti Múzeum emeleti körcsarnokába, ahol a francia szecesszió egyik különlegességét, a szétszedett Bigot-pavilon darabjait pillantottam meg. A kiállítás címe: Szecessziós épületkerámiák Párizsból.

Alexandre Bigot (1862–1927) francia kerámiagyáros most bemutatott épületplasztikáit legutóbb Párizsban, az 1900-as világkiállításon csodálhatta meg a közönség. A nagydíjas Jules Lavirotte építész tervei alapján felállított mintakollekciót az Iparművészeti Múzeum vásárolta meg. Radisics Jenő igazgató egyenesen a világkiállításról hozatta haza Bigot mester pavilonját, amely teljes egészében kerámiából épült, és a múzeum raktárában helyeztette el. A közel tizenhárom tonnás szállítmány 1900 decemberében indult útnak vasúton Pestre. Az elhozott darabok csak az 1980-as években kerültek elő a pincéből, aztán megint visszasüllyedtek a feledés homályába. Nálunk most, száztizenhárom év után láthatók először kiállításon.

Tóth István fotóművész kiállítása

Mint egy vén fatörzs, olyan az arca Tóth István fotóművész modelljének a Nehéz út című fényképen. A ráncok ez esetben egyáltalán nem a kort jelzik, az élet kíméletlensége vésődött a férfi arcába. Olyan a kép, akár egy grafika, minden apró vonás látszik rajta. Kemény fotó, a fekete élesen elválik a fehértől. A képkivágás is szűkre szabott, csak az arcra, a lényegre koncentrált a nagyításkor a fotográfus. Ez a kép még hagyományos eszközökkel, filmes fényképezőgéppel készült. Nem csoda, hiszen a kilencvenéves Tóth István nem manapság kezdte pályáját.

Iskolások a Molnár-C. Pál múzeumban

Molnár-C. Pál átmeneti kabátjába bújni nem éppen mindennapos dolog. Csillag Péter, a budai műteremlakás házigazdája és igazgatója vette fel nagyapja egykori ruhadarabját. Elmondta, hogy a kabát viselője a szabadban zsebre dugott kézzel hogyan vázolta „virtuálisan” a látottakat, hogy azokat később jobban fel tudja idézni…

A körülöttem álló kilenctíz éves gyerekek – a Domokos Pál Péter Általános Iskola tanulói – azonnal figyelni kezdtek; egy egész iskolai osztály jött látogatóba a Ménesi úton található Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumba. Átlagos programnak tűnt, azt hittem, olyan lesz, mint a kiállítások általában; bemegyünk, megnézzük a képeket, a tárlókat, aztán szépen hazamegyünk. De korántsem így történt. A házigazda és egyetemista lányok alkotta segítő csapata barátságosan fogadta a társaságot. Megérkezésünk után a gyerekek rögtön otthonosan érezhették magukat. A tárlatvezetés, ahogy manapság mondani szokás, interaktív volt.

Csillag Péter finoman, ügyesen, a lényeges dolgokra mintegy rávezetve a hallgatóságot, játékosan mutatta be a látnivalókat. Szólt a családi hagyományról, hogy az ő mamája őrizte meg a mester halála után a műteremlakást eredeti állapotában, és 1984-ben hozta létre a műteremmúzeumot. A falak tele vannak képekkel, kisebb-nagyobb festmények és rajzok, fametszetek veszik körül a nézelődőt. Péter kiemelt néhányat, és azokról hosszabban is beszélt, kérdéseket tett fel a gyerekeknek, így világítva rá fontos részletekre. Megmutatta a nagyapa palettával, ecsetekkel teli festődobozát; bárki kézbe vehette. Közben beszélt Molnár-C. munkamódszeréről, festői stílusáról, sokoldalúságáról. Megtudhattuk, hogy a mester kísérletező kedvű alkotó volt, sokféle technikát kipróbált. Szinte mindennap rajzolt vagy dolgozott egy festményén. Az alkotómunka örömteli foglalatosság volt számára.

A műteremlakás több szobából áll. A másik helyiségben ezúttal Rudnay Gyula képeiből rendeztek kiállítást a házigazdák, a Rudnay család közreműködésével. A gyerekek ott is mindent megnézhettek, sőt volt, amit közelebbről is tanulmányozhattak: Rudnay legelső festménye, amelyet még tizenhat éves korában festett, körbejárt a gyerekek között. A házigazdák nem féltették a tárgyakat, megbíztak a kis látogatókban, akik ezután feladatokat is kaptak.

Csillag Péter rendkívüli empátiával, nagy szakértelemmel és érezhető szeretettel fogadta az ifjú érdeklődőket, akik még csak ismerkednek a művészi munka titkaival. Így is lehet közelíteni e témához, s ezen az úton talán könnyebben meg lehet szerettetni a felnövekvő generációval a képeket, a művészet értékeit.

Fotó: Mészáros Ákos

Száz éve született Gobbi Hilda

A Nemzeti Színház parkjában ül, és gőzmozdonyként dohányzik ma is Gobbi Hilda. Igaz, csak bronzba öntve láthatjuk, de akár mellé is ülhetünk, hiszen egy másik széket is megmintázott a szobrász az egykori Blaha Lujza téri színház nézőteréről.

A száz éve született színésznőnek állít emléket az Országos Széchényi Könyvtár Pillantás a titkos dossziékba című kiállítása. Gobbi ellentmondásos személyiség volt, mindenféle hírek keringtek magánéletéről, közéleti tevékenységéről. Annyi bizonyos, olyan típusú ember volt, akire azt szokták mondani: szinte egy „intézmény”.

Gobbi Hilda neve már életében összeforrt a Nemzeti Színházzal. A II. világháború után segített az újjáépítésében. Korabeli híradófelvételeken láthatjuk, hogyan takarította ő is a romokat a bombázások után. A későbbiekben életre hívott két színészotthont, megalapította a pályatársainak szentelt Bajor Gizi múzeumot. Emlékszem, a hetvenes-nyolcvanas években „civilként” is szinte állandó szereplője volt az akkori médiának. Mindig küzdött, harcolt valamiért; a Nemzeti Színház 1965-ös felrobbantása után az újraépítéséért. Egy-egy jó ügy érdekében szerteágazó kapcsolatait is igénybe vette.

Egy szép táj, a harsogó napfény a csillogó víztükör vibráló felszínén vagy a sárgás, barnás színű alkony egy századvégi polgári lakás enteriőrjében mindig megkapó látvány. Az üde színek egy ismerős európai tájban irodalmi tartalom, társadalmi mondanivaló nélkül is magukkal ragadnak. A Magyar Nemzeti Galéria – a jeruzsálemi Izrael Múzeummal és a budapesti Szépművészeti Múzeummal együttműködve – nemrég ilyen élmények sorával lepte meg a közönséget: a tárlat igazi csemegének ígérkezik mind a hazai, mind a külföldi érdeklődők számára. Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai címmel az impresszionizmus magyar és francia kiválóságait kínálja a művészetszerető közönségnek. Ez az egyetlen olyan stílusirányzat, amely időtlennek mondható: legfeljebb az öltözék árulhatja el némelyik képen a kort, amelyben készült. Kékeszöld színű, tenger nyaldosta sziklák a francia partvidéken: Monet Az avali sziklaszirt, Étretat című képe készülhetett volna akár manapság is.

Az impresszionizmus irányzata 1874-ben „született”. A korabeli párizsi Nemzeti Szalon csak a hagyományos, akadémikus festők képeit engedte kiállítani termeiben, míg végül Felix Nadar fényképész az említett esztendőben rendezte meg a „visszautasítottak tárlatát” műtermében. Párizs-szerte nagy sikert aratott. Az új felfogásban alkotó művészek nem eszményeket próbáltak megjeleníteni vásznaikon, hanem az állandóan változó természet keltette benyomásokat.

Egon Schiele budapesti kiállítása

A művészeken gyakran számon kérik az „eredetiséget”, az egyéni látásmódot, azt, ami egyedül rájuk jellemző. Az bizonyos, hogy ezen a téren nem maradt adósunk Egon Schiele. Papírra vetett akvarelljei, markáns kontúrjai, egész festői felfogása egyedülálló a XX. század elejének európai festészetében. Tanúi lehetünk, ha elmegyünk a Szépművészeti Múzeumba, és megnézzük az Egon Schiele és kora – Remekművek a bécsi Leopold Múzeumból című kiállítást. Az osztrák alkotó képei és rajzai zavarba ejtően szokatlanok, szuggesztívek, ahogy manapság mondani szokták: életműve „megkerülhetetlen”. Schiele 1890-ben született egy Bécshez közeli kisvárosban, és mindössze huszonnyolc évesen, 1918-ban áldozata lett a spanyolnáthának. A bécsi festészeti akadémián töltött év után, 1910 körül találta meg saját stílusát. Egyetlen évtized adatott neki, hogy megmutassa oroszlánkörmeit.