Mészáros Ákos

Szecessziós plakátok a Régi Műcsarnokban

Mennyi szépség, kecses mozdulat, ízléses vonalvezetés jellemzi a szecesszió korában készült plakátokat! Igazán szemet gyönyörködtető elfoglaltság megnézni a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészeti Gyűjteményéből rendezett, nyolcvan eredeti litográfiai nyomatból álló tárlatot.

A Régi Műcsarnok feketébe burkolózó neoreneszánsz homlokzatát még a hosszú idő alatt rárakódott szennyeződések sem tudják eltakarni. Az épületbe lépve azonnal megcsapja a látogatót a múlt századokat idéző lépcsőház sajátos, kissé ódon hangulata. A sejtelmes világítás, a mára megkopott freskókkal díszített falak, a vén oszlopok, a folyosón kiállított szobrok csak még jobban felkeltik az ember érdeklődését.

Száz éve született Robert Capa

„Mondd, te nem félsz?” – kérdeztem egy alkalommal Gárdi Balázs World Press-díjas fotóriportertől néhány évvel ezelőtt. Ő ma is rendszeresen tudósít a világ háborús övezeteiből. Afganisztánban készült sorozata 2007-ben két első díjat is nyert. „Amikor az ember veszélyes helyeken fényképez, elkapja a szenvedély, és nem nagyon törődik a félelemmel” – válaszolta kérdésemre.

Robert Capa, minden idők egyik legnagyobb hatású haditudósítója száz éve született. Rövid élete során öt csatatéren fotózott: a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a II. világháborúban, az első arab–izraeli háborúban és Indokínában. Ott volt Észak-Afrikában, 1944-ben Normandiában és Párizs felszabadításakor is.

Marc Chagall és Ámos Imre

Sötétben találtam magam, amint beléptem a Magyar Nemzeti Galéria Chagall- és Ámos Imre-kiállítására. Csak a spotlámpák szúrófényei világítják meg a falakon kiállított képeket. A termekben a látogatók lassan mozgó árnyakként közlekednek a festmények és rajzok között. Van ebben valami szimbolikus is, ami mintha Ámos Imre egyik alkotására utalna: Sötét idők.

Két életút, két zsidó származású ember sorsa tárulkozik ki előttünk. Marc Chagall orosz földről indult el a nagyvilágba, és szerencsésnek mondhatta magát: hosszú életet élt, kilencvennyolc évesen halt meg Franciaországban, 1985-ben. Ámos Magyarországon született, és rövidebb külföldi tartózkodás után egy német lágerben ért véget az élete 1944-ben. Tudatosan vállalta végzetét: munkaszolgálatosként akkor sem menekült el, amikor még lehetett volna.

Thorma János a Magyar Nemzeti Galériában

Egy letűnt világ, a századforduló békés, nyugodt hangulata elevenedik meg a látogató előtt a kiállítótermekben. A nagybányai művésztelep egyik alapító tagjának, rendkívüli festőegyéniségének képeiben gyönyörködhetünk május 12-éig.

Thorma János (1870–1937) Hollósy Simon és Ferenczy Károly mellett meghatározó alakja volt a partiumi művészkolóniának. A Máramarosi-hegyek lábánál elterülő középkori bányászváros és környéke adott ihletet fél évszázadon át a nyaranta odalátogató és tanulni vágyó magyar festőknek. Amikor még nem volt általános a motorizáció, a természeti környezet s a vidéki táj még őrizte eredendő érintetlenségét. Thorma a Művészeti nevelésről című tanulmányában így írja le a festőiskola oktatási koncepciójának lényegét: „A növendéket a természet fanatikusává kell tenni. Ez az egyetlen, ami (…) erős fundamentumát fogja képezni egy összhangban lévő művészléleknek.”

Szőnyi István festői világa

Ma már talán kissé patetikus, de mindenképpen szívhez szóló Kollányi Ágoston 1957-ben készült színes filmje Szőnyi Istvánról. 1923-tól 1960-ban bekövetkezett haláláig a hangulatos kis Duna menti falu, Zebegény adott otthont a kortársakra is nagy hatást tett festőnek. Amikor 1963-ban, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállításán Barcsay Jenő meglátta Szőnyi 1921-ben festett Önarcképét, ezt mondta: „Mind ebből a képből jöttünk ki. Akkor mindannyian így akartunk festeni.”

Kós Károly és a népi építészet

A zuglói Kassák klubban hallottam először kontyos tetőkről, ámbitusról, kockaházakról. A fiatal Makovecz Imre tartott vetített képes előadást az őrségi magyar népi építészetről. 1973-at írtunk. Először csak néhány tucatnyian, később már több százan jártunk kedd esténként Sebő Ferenc és barátai táncházas programjaira. Sebő minden alkalommal meghívott egy előadót, hol egy népi mesemondót, hol egy népdalénekest, aki a szünetekben szórakoztatta a közönséget. Makovecz színes diái láttán egy csapásra beleszerettem a nyeregtetős, fehér falú, tornácos parasztházakba. Sokan váltunk akkoriban a magyar népművészet rajongóivá, egy olyan korban, amikor még nem sok szó esett róla. A1970-es években az óriási lakáshiány szerte az országban sorra termelte ki a panelházas lakótelepeket. A hivatalos politika sem nagyon támogatta a magyar népi identitás és kultúra hagyományainak ápolását.

Magángyűjteményekből a Nemzeti Múzeumban

Percz Jenő József a pesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola archívumában egy régi naplót mutatott nekünk, akkori diákoknak 1972 tavaszán. Barabás Miklós aláírásait, láttamozó bejegyzéseit olvashattuk benne. Nagy érdeklődéssel néztük ezt a vaskos kortörténeti dokumentumot. Barabás a XIX. század utolsó harmadában a Székesfővárosi Iparrajziskola szakfelügyelője volt, rendszeresen látogatta az órákat és ellenőrizte a tanárok munkáját. Ő volt a reformkor, a biedermeier egyik legsikeresebb és legfoglalkoztatottabb képzőművésze, a „nemzet festője”, ahogy a korabeli sajtó nevezte. Találóan írta róla Reviczky Gyula: „És hogy csodálják késő unokák, Megfesté korunk arcképcsarnokát.”

A Magyar Nemzeti Múzeum Vonzások és változások – XVIII–XIX. századi magyar festészet magángyűjteményekben címmel rendezett kiállítást a Kogart és a saját képanyagából. A mintegy százharminc képet bemutató tárlat azért is izgalmas, mert eddig még nem vagy csak ritkán látott alkotások is előkerültek magántulajdonosoktól, szobák, folyosók, magánlakosztályok féltett rejtekéből. A sor a XVIII. század elején élt Bogdány Jakab madaras csendéleteivel kezdődik, és Canzi Ágost, Borsos József, Barabás Miklós remekmívű XIX. századi portréival folytatódik. Canzi 1838-ban klasszicista városi környezetbe helyezte Előkelő hölgyét. A nő fekete ruhás alakja, titokzatos mosolya Mona Lisára emlékeztet. Barabás Hintázó leánykája 1849-ből és az Anya gyermekével szinte tökéletesen lesimított, tükörfényesre lakkozott olajképek, ahogy M. Kiss Pál tanár úr, a kiváló művészettörténész fogalmazott: „Akár legyek is szánkázhatnának rajta…” Ecsetvonásoknak látszólag nyoma sincs. Divatos technika volt ez a biedermeier korában, Brodszky Károly vagy Borsos József hasonlóan dolgozott.