Lőrincz Sándor

Varga László kaposvári plébános a szálkáról és gerendáról s a gyógymódokról

A keresztények szembetegsége, avagy Szálka vagy a szememben, kedves testvérem címmel a kaposvári püspökség nagytermében rendezett szeretetszemináriumot a Szent Imre-templom családos közössége. A meghökkentő című, ám gyakran tapasztalt jelenségről szóló előadást Varga László plébános, püspöki helynök tartotta, aki szívesen válaszolt kérdéseinkre.

– Minden keresztény szenved ettől a „szembetegségtől”?

– Mivel vagyunk elfoglalva mi, keresztények a hétköznapokban? – kérdezhetnénk oly gyakran. Legtöbbünket az izgatja, hogyan kell kinéznünk nekünk vagy a másik embernek, és milyen elvárásoknak kell megfelelnünk. Egy egész életet el lehet tölteni annak hangoztatásával, hogy milyennek kellene lennie az egyháznak és a társadalomnak. Ismerjük a hiányosságaikat, és természetesen tele vagyunk a jobbításukra vonatkozó ötletekkel. Ám az evangéliumokat olvasva számomra sokkal fontosabb az a kérdés, hogy vajon mi foglalkoztatja Jézust velünk kapcsolatban? Úgy tűnik, a „hogyan nézzünk ki?” kérdés helyett őt inkább az izgatja, miként nézünk a többiekre, a világra. Mi az, ami szemet szúr nekünk? „Mit nézed a szálkát felebarátod szemében, a magad szemében pedig nem veszed észre a gerendát? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy kivehesd a szálkát felebarátod szeméből” (Mt 7,3.5) – olvashatjuk a Bibliában, de Gyökössy Endre találó gondolata is eszembe jut: „Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb. Amire nézek, az vagyok!” Jézus boldognak mondja a tiszta szívűeket, mert ők meglátják Istent. A tiszta szívűek pedig pontosan tudják az igazságot: mindig azt látjuk, amit készek vagyunk látni!

Szemtanúk szerint napi tizenhat órát ült a gyóntatószékben, és szolgálata során mintegy egymillió ember fordult meg nála, hogy néhány perces bűnbánat után feloldozást kapjon a már életében szentként emlegetett arsi plébánostól. Olykor napokig várakoztak a hívők, de érdemes volt várni rá; még akkor is, ha élete végéig méltatlannak tartotta magát a papságra, és minden elismerést leginkább visszautasított volna, mondván: érdemtelen bármilyen díjra is. Környezetében bezártak a kocsmák, s nemcsak a nők tértek be Isten házába, hanem követték őket a férfiak és a fiatalok is. A franciaországi falucska neve – ahova leginkább olyan papokat volt szokás „száműzni”, akik másutt nem állnák meg a helyüket –, rövid idő alatt ismertté vált; a hírnevet az onnan többször is menekülni vágyó plébános alapozta meg.

Balás Béla megyés püspök gondolatai a szimbólumokról és a néplélekről

Kedves a szemnek s a léleknek is, hogy templomainkban a vatikáni zászló mellett a magyar trikolór is helyet kapott. Sok helyütt a régi egyházközségi, körmeneti vagy a jubileumi évre emlékeztető zászlókat is közszemlére teszik, de az sem ritka, hogy a történelmi idők egy-egy patinás szimbóluma is díszíti a megszentelt falakat. Akadnak azonban olyanok, akiket nem tölt el örömmel, ha nemzeti jelképünkkel templomi környezetben találkoznak. A közelmúltban például egy kétlaki életet élő üzletember fordult Balás Béla kaposvári megyés püspökhöz, hogy kifejezze rosszallását, mert szerinte nincs helye e szimbólumnak a magyar templomokban. A német nyelvű levél írója egyebek mellett arról számolt be a főpásztornak, hogy egész Nyugat- Európában nem találkozott még ezzel a gyakorlattal.

„Több mint húsz éve felváltva lakom Kaposváron és Bécsben. Ebből adódóan feltételezem, hogy a mindenkori viszonyokat egészen jól ismerem. Az elmúlt vasárnap Lambach apátsági templomában vettem részt a kilenc órai szentmisén. A nagy apátsági templom az utolsó helyig megtelt. Ebben az időpontban nem voltak turisták a templomban. Együtt ültek az őslakos helybéliek a Horvátországból, Szlovákiából, Fülöpszigetekről, Afrikából származó »új osztrákokkal«. Ausztria népességének huszonöt százaléka ugyanis bevándorló” – olvasható a levélben, amelynek írója megjegyzi azt is: „Ott senkinek sem jutna eszébe egy osztrák zászlót tenni az oltárra. Egy zászló nemzeti szimbólum, a »katolikus « pedig éppen a nemzeti ellentéte.”

Nyolcvan éve énekel a Szent Imre kórusban

„Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz, és hagyod, hogy a pesszimizmus és a cinizmus megdermessze a szívedet. (…) Az évek múlásával ráncos lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor a lelked ráncosodik meg” – ötlenek fel bennem Albert Schweitzer szavai, miközben a kaposvári Gallai Istvánnal beszélgetek életéről. A neves vaskereskedő család leszármazottja már megszerezte a doktorátusát, amikor végzett közgazdászként villamosmérnöknek tanult. Mindig érdekelte a villamosság titokzatos világa – ezért dolgozott vagy húsz éven át osztályvezetőként az áramszolgáltatónál –, de foglalkoztatta a mezőgazdasági szövetkezetek villamosenergia-felhasználása, racionalizálása is. A téeszszövetségből 1985-ben vonult nyugdíjba, ám azóta sem tétlenkedik. Sok helyen számítanak szakértelmére; a rendszerváltást követően például jelentős szerepet vállalt abban, hogy a Szent Imre-egyházközség az országban az elsők között kaphatta vissza a ma már kollégiumként működő jezsuita rendházat. Lelkesedésből azóta sincs hiány, s így a lelke sem „ráncosodott meg”.