A színésznő nemzeti minimuma

Nagybajomban, a már várossá lett hajdani nagyközségben gyerekeskedett. Gyergyai Albert és Pálóczi Horváth Ádám kedves falujában, ahol Csokonai is megfordult, s ahol hajdanán már a Sárközyek bebizonyították: nemcsak kenyéren és vízen él az ember. Takáts Gyula nem véletlenül nevezte „bajomi hélikonnak” ezt a szellemiséget. Gyerekkorából milyen kulturális eseményekre emlékszik?

 

– Általános iskolás koromból nagyon pezsgő kulturális életre emlékszem. Hetente jártam a művelődési házba színjátszó körbe, néptáncra, kórusba éne kelni, szavaltam versmondóversenyeken Kaposváron, Keszthelyen, a környező településeken, és rendszeresen felléptem ünnepségeken. Aztán a gimnáziumi évek alatt Kaposváron kinyílt a világ, rendszeresen jártam színházba, és érlelődött bennem, milyen jó lenne azon a bizonyos színházi deszkán állni. Milyen érdekes, hogy harminc év után játszhattam először a Csiky Gergely Színház színpadán, de a lényeg, hogy megtörtént.

 

Nagybajomban járt templomba a szüleivel. Mit adott korábban, s mit ad most az istenhit e tevékeny művészpályán?

 

– Számomra természetes az istenhit, hiszen ebben nevelkedtem, s ezért hálás vagyok a szüleimnek, mert a hit átsegített minden bajon, nehézségen, hiszen tudom, hogy sohasem vagyok egyedül, és mára már azt is megtanultam, hogy a Jóisten csak annyi terhet rak rám, amennyit el tudok viselni. Ezt fiatalabb koromban még nem így láttam, és másokat hibáztattam az engem ért sérelmek miatt. Aztán elfogadtam a bizonytalanságot, rájöttem, hogy nekem kell változnom, és ezzel sok-sok csoda érkezett az életembe. A heti szentmisékre ma is ugyanúgy járok itt, Szentendrén, mint Nagybajomban, fontos a közösség, a mise utáni beszélgetések, jó egymás szemébe nézni.

 

Sohasem szakadt meg a kapcsolata a somogyi várossal, rendre fellép egy-egy jelentős rendezvényen, vagy éppen a társulatával bemutatja legújabb darabjukat. Egy néhány évvel ezelőtti megyenapi előadás élményét ma sem feledem. Hoztam valamit a hegyekből ez volt a címe annak a Mezei Mária-„prédikációnak”, amelyet 1946. június 10-én Budapesten a pasaréti református templomban mondott el a színjátszás nagyasszonya, s amelyből egy részletet hallottunk öntől. Csodáltam merészségéért, hiszen tükröt tartott; országgyűlési képviselők, polgármesterek, jegyzők s más notabilitások hallgatták szavait. Az egykori bajomi bakfislány ma már érett színésznőként arra kérte a közönséget, ha lehet, vessenek le most magukról minden cinizmust és gőgöt. Hogy látja? Hova vezet a cinizmus és a gőg?

 

– A színpadi létben az a csodálatos, hogy a nézők könnyebben elfogadják, amit fenn látnak a színpadon, mintha közvetlenül mondanám el a véleményem. Nevetnek a karaktereken, holott lehet, hogy nekik állítjuk a tükröt, csak éppen némi távolságból szemlélik. Így volt ez a Mezei Mária-írás esetében is, amit azelőtt is többször előadtam, és érdekes módon mindig úgy reagáltak, hogy milyen bátor vagyok, de én nem éreztem annak, szívemből olvastam, a saját hitvallásomnak is tekintem. Azt gondolom a cinizmusról és a gőgről, hogy az életünkkel kell példát mutatni, és ha igazi szeretettel közeledünk bárkihez, hamar lehullik az álarc. Nem mondom, hogy könnyű feladat, sokszor bánt az emberek ilyen viselkedése, de hinni akarom, hogy több a jó ember közöttünk.


Rendkívül gazdag a repertoárjuk, amelyben a szórakoztató, könnyedebb darabok mellett komolyabb művek is találhatók. Mi alapján válogat, ami kor egy-egy évadot megtervez és elő készít?

 

– Hét éve hoztuk létre a magánszínházunkat. Valóban könnyedebb előadásokkal indultunk, mert szerettem volna minél szélesebb réteget megszólítani. Ilyen volt Neil Simon Női furcsa párja, amelyben Hűvösvölgyi Ildikó volt a partnerem, és amit Bencze Ica rendezett, vagy a Lulu című zenés vígjáték, amelyet Koltai Róbert állított színpadra, és nagyon szereti a közönségünk. Aztán Márton András rendezőnk üzleti világról szóló Karrierkomédiája, de említhetném az Öt nő az esőbent, ami Sebők Péter fordítása, s a banki világ történetét mutatja be a nők szemével. Az igényes színházcsinálásból soha nem engedtem, és sorra jöttek a magyar szerzőink, Gyurkovics, Karinthy, Örkény, Csurka, majd legutóbbi bemutatónk, Jókai Anna Fejünk felől a tetőt című színdarabja. Ez utóbbi színrevitele sokat jelent. Óriási szerepet kellett megformálnom, nagy, de szép feladat volt. Jókai Anna számomra régóta igazodási pont, s mivel színdarabjait nem játszották a hetvenes évek óta, boldog vagyok, hogy ezt mi tehettük meg, és a premieren kiderült, elégedett volt velünk. Szeretném, ha az országban sokfelé elvihetnénk e katartikus előadás üzenetét. Jókai Anna csodálatos író, aki az emberi lélek legrejtettebb titkait is ismeri, műve nagyszerű szereplehetőség az egész csapatunknak.

 

Egy korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmazott: az igazi színház örömet okozás, a humor és a nevetés jótékony hatása pedig csodákra képes. Megfelelő mennyiségben betegséget gyógyíthat, depressziót oldhat és életeket menthet meg, a legrosszabb helyzetekben is. Bármennyire nehéznek tűnnek is a hétköznapok, stresszel telített életünk leghatékonyabb ellenszere a mosoly és a felszabadult nevetés. Gondolom, ezt vallja most is.

 

– Én szeretek mindenkire rámosolyogni, akivel kapcsolatba kerülök, akihez beszélek, de nem azért, mert kötelező. Azért teszem, mert vallom, hogy túl rövid az életünk ahhoz, hogy rosszkedvűen éljük le. Semmibe nem kerül, vagy talán mégis, igen, néha erőfeszítésbe, de mindenkit erre biztatok, mert ragadós. Ahogy visszaemlékszem a gyermekkoromra, a szüleim gyakran mosolyogtak, viccelődtek, és bár nem túl harmonikusan éltek együtt, így talán egymást is könnyebb volt elviselniük.

 

Kisebb és nagyobb települések közművelődési intézményeibe is elviszik játékukkal a fényt, a mókázást, de a mélységet, a katarzis életalakító erejét is. Ha úgy tetszik, missziót vállalnak, hiszen gyerekek, fiatalok és régebb óta fiatalok gondolkodását formálják, alakítva értékrendjüket. Mit tapasztal, mekkora a szellemi sötétség?

 

– Szeretem a vidéki művelődési intézményeket, mert szépen felöltözött nézők várnak minket, és szinte mindig telt ház van. Nem igaz, hogy az emberek csak bambulnak a tévé előtt. Persze szeretik, ha nevettetik őket, mert ahogy mondják, olyan sok a gond a munkahelyen, otthon, de nagyon sokszor megköszönik, ha igazi irodalmi értéket viszünk, mert az meg élni segíti őket, magukra vagy a családtagjuk élethelyzetére ismernek. Olyan is akadt, aki azt jelezte, választ kapott egy fontos, eldöntendő kérdésre. Vallom: ha csak egy néző van is, aki igazán érti az előadást, már megérte. A mi feladatunk is, hogy nyitogassuk a szemeket-szíveket, és ezt már gyermekkorban nagyon fontos lenne elkezdeni. Ezért különösen örülök a kötelező hit- és erkölcstanórának, óriási szükség van rá.

 

Bencze Ilona, Hűvösvölgyi Ildikó, Pap Éva, Farkasházi Réka is a színtársak közé tartozik, ahogy R. Kárpáti Péter, Lázár Csaba, s folytathatnánk a sort. Generációk találkozóhelye a „színházuk”. Mesterségbeli tudásából mit ad át, mit mutat meg legszívesebben a fiatalabb kollégáknak?

 

– Legutóbbi darabunkban több fiatal is játszott: Kékesi Gábor, Gönczy Attila, Chamie Gina, és nagyon boldog voltam, hogy a színpadi alázat, az idősebb kolléga tisztelete, tudásának ellesése, ami nekünk még oly fontos volt a kezdetekkor, bennük is ugyanúgy megvolt. A mai generációból ez általában talán hiányzik, de én könnyebb helyzetben vagyok, mert magam választom a kollégáimat, és elég jó szemem van erre. Maximalista vagyok, aki jön velem, azt viszem magammal, aki nem, az lemorzsolódik. Hogy mit adok át? Minden tudásomat, hiszen én is tanultam a nagyoktól a mesterséget. Én például nagyon szeretem, ha építő kritikát kapok, mert az fejlődésre késztet.

 

Hálásak az ifjak?

 

– Igen, szeretem a fiatalokat, és azt érzékelem, a többség látja, mi az igazi érték, és inkább azt választják a gyors hírnév helyett. Persze ha valaki másként gondolkodik, az sem zavar, neki még sok tanulnivalója van az életében.

 

Ön kiktől tanult?

 

– Mindenkitől, aki a színházban megfordult; az idősebb művészektől az alázatot és a pontosságot, a fiatalabbaktól a lazaságot, és hogy rossznak is lehet lenni. Az öltöztetőimtől, a fodrászoktól a szeretetet, ami a legszebb a mi szakmánkban, hiszen ahogy felgördül a függöny, attól kezdve egyfelé húzzuk a szekeret, lehet akármilyen személyes vita köztünk. Ezt szeretném megérni az országunk életében; számomra ez a „nemzeti minimum”.

 

Kőszínházra nem vágynak?

 

– Nagyon jó lenne egy olyan hely, ahol próbálhatunk és játszhatunk, ahol nem szólnak ránk, hogy lejárt az idő, ahol nem érezném, hogy csak megtűrtek vagyunk, de bízom abban, hogy ez is elkövetkezik.

 

„Elutasítjuk az agressziót és a durvaságot. Nem tűrjük a tehetségtelenséget. Se a gátlástalan karrierizmust. Szeretjük az állatokat és a gyerekeket. Védjük természeti és nemzeti kincseinket. Szeretünk szeretni, de nem vagyunk szolgalelkűek. Szolgáljuk a közösséget, ahol élünk és dolgozunk” többek között ezt olvashatjuk a honlapjukon. Szép életprogram, lehet tanulni belőle, jóllehet sok esetben mást kínál a „trend”, a celeblét.

 

– Elindultunk egy úton hét éve, és úgy tűnik, járható, bár nagyobb felelősség, mintha alkalmazottként dolgoznánk. Hátranézek, és látom, hogy közel ötven ember van velem. Felelős vagyok értük is. Bár nincs állami támogatásunk, saját erőből dolgozunk, ez semmit nem változtat a céljainkon, jó színházat kívánunk csinálni, mert ez okoz örömet nekünk, és abban bízom, a nézőinknek is.

Fotó: Csernák Bence

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..